Laci ujjongva meséli „interspáros” kínai ebédünk közben, hogy újra lehet Made in Hungary konzervnyitót kapni. Mégpedig a legjobb fajtát, amit valaha gyártott a magyar ipar. A belvárosi non- stop polcain bukkant ezekre a kincsekre. Az éjjel-nappaliban öt volt belőle, azonnal leemelte mindet kosarába. Darabjáért 90 forintot fizetett a kasszánál. Jó vétel volt! Laci szerint.
Kínai ananászos csirkéje felett tudományos értekezésbe kezd a konzervnyitók mechanikai tulajdonságáról és használati értékéről. Egzakt(nak tűnő) magyarázata öt perc után túlmutat e konyhai (munka)eszköz egyszerűségén, a hetedik percben már a magyar konzervnyitó lélektanánál tart. Mert ez a(!) konzervnyitó, amely minden fémdobozba zárt dolgot ki tud nyitni, mert ezzel a Globus különleges vagdalthúsos konzerv kinyitása, mint kés a vajban. Ám az igazi kihívás – Laci szerint – az elnyújtott ovális formájú szardíniás konzerv, amelynek éles dobozkanyarulatában kisiklik minden más konzervnyitó, amely nem ez az egészen apró, egy puszta vágóélből és egy ujjtámaszték-erőkarból álló csodálatos magyar szerkezet. S vajon nekem erről miért pont egy vicc jutott az eszembe?
A kémikus, a fizikus és a filozófus egy hajóbaleset következtében kint reked a tengeren, az utolsó élelemtartalékuk egy konzerv, de nincs konzervnyitójuk. A fizikus azt mondja: Vágjuk hozzá a csónak oldalához 14°-os szögben 50 newtonos tolóerővel, akkor kinyílik. A kémikus: Az a dihidrogén-monoxid, amelyben még nátrium-klorid is oldva van, kondenzátorként működik a ferillium oxidálódása során, és a konzerv kinyílik. A filozófus: Tegyük fel, hogy van egy konzervnyitónk...
