Egy hivatalos rendezvény előtt, az annak közvetlen szomszédságában működő kávézóba szűk órácskára ugrottam be barátnőmmel, megvitatni a napi történéseket.
Még az utcán tanakodtunk, ez a hely legyen-e vagy mégis inkább egy másik, a kirakat mögül leskelődő, majd az utcára rohanó, bennünket szinte beemelő pincér meghozta helyettünk a döntést.
Furcsállottuk kicsit, de annyi minden történik manapság – gondoltuk.
Ám a szolgálatkész személyzet nem érte be ennyivel, minden helyiség ajtaját szélesre tárta előttünk, nyomunkban volt a lépcsőn fölfelé, lesegítette kabátjainkat, s figyelmesen ajánlott a rendelésnél…
„Mennyibe fog ez kerülni?” – rajzolódott fejünk fölé a határozottan kivehető kérdőjel, de megpusmogni csak addig lehetett, míg rendelésünkkel egy szempillantás alatt vissza nem reppent.
S utána is végig mögöttünk sertepertélt, lesve, mikor vihet el végre egy üveget, poharat, s érdeklődhet egy „újabb kör” felől.
Szűk órát töltöttünk ott, fejenként kétszer rendeltünk, vagyis nem egy kávé fölött ültünk órákig. „Barátunk” addig rendezgette a szomszédos asztalok itallapjait, míg minden történetünk szakavatott ismerőjévé nem vált, s amíg el nem untuk készségességét.
A számla rendezésével – amiben a természetes arányú borravaló is szerepelt – azonban nyom nélkül eltűnt. Se kabát, se kikísérés, de még a kijáratnál való köszönés is elmaradt részéről.
- Mintha itt sem lettünk volna! – mondta barátnőm, majd egyszerre legyintettünk: mai vendégszeretet.
