Egyik este vacsorám elkészítését városunk jól menő ételbárára bíztam. E bizalom okán időmet kihasználva mindenféle másra, sokáig halogattam az indulást. Egészen odáig, míg már a fotocellás ajtón szemeimmel kopogtam be, s az éhségtől elhaló hangon adtam le a rendelést, hogy utolsó erőmmel félrevonszoltan várjam „A” szólítást. Vártam, vártam, vártam. Nem az elkészítés tartott ilyen sokáig, az éhes ember túl türelmetlen. Már a berendezésbe idomultam, amikor végre elhangzott a bűvös hívószó, rendelésem fejhangon történő kikiáltása.
Meg is lódultam felé, de szemem sarkából láttam, hogy egy férfi is tápászkodik, s ugyanaz a tálca felé tart.
Ősi ösztöneim az ellenfél távoltartásáért morogtak bennem, de jelen civilizált énem „csak” villámokat lövellt a rivális szeme közé.
- Én is épp ezt rendeltem. – merészelte közölni a gaz, akiben városunk egyik ismert zenészét kezdtem felfedezni.
- Narancslével? – szegeztem neki a perdöntő kérdést, aminek felismerve lényegtelenségét - s egyben a tét értelmetlenségét -, megenyhülten folytattam: Nagy lelkek egyet gondolnak!
- Igen – nevette el magát most már Ő is -, ezek már szinte rokoni szálak. De ez biztosan a tiéd, én később érkeztem. – majd a nyomatékosítás kedvéért csak megismételte - De mondom, én is poontosan ugyanezt rendeltem!
- Sajnos, nem értem a célzást!- derültünk most már mindketten, majd tálcámmal egy közeli asztalhoz libbentem.
Az étel külleme eltért a megszokottól. Másféleképp volt elkészítve a krumpli, s más volt a savanyúság is. A mellékelt mártás láttán pedig még inkább elbizonytalanodtam.
Biztos, hogy ez az enyém? – tanakodtam az ízlelőbimbókat csiklandozó gusztusos étel felett, s várva-lestem, hogy zenészünk mikor telepszik már le, s hogy vajon valóban ő is ugyanezt kapja-e? Mert valahogy tényleg nem lenne szívem megenni a vacsoráját.
S ott ülve valahogy már nem is voltam olyan éhes.
