A különös visítozás hangja másodszorra is a fülemig hatolt. Ez már nem lehet képzelődés, gondoltam, s lepöckölve a lábam száráról egy eltévedt tücsit, felegyenesedtem. Hátha megpillantom valahol a hang forrását. Bár nagyon távolról érkezett, az erdő pedig sűrű. Hangosan kimondtam, amit elsőre is teljes bizonyossággal tudtam. Monkik! Na igen, majmok, most mit vagy úgy oda, vágta rá azonnal kutyám, Perszepolisz. Te tudtad, kérdeztem sértődötten. Igenlő hümmögésében nem véltem felfedezni bűnbánatot.
A füle bojtját se mozgatta, így egy darabig némán bandukoltunk tovább. Egy hullám, egy egyenes. Egy fehér, egy fekete. Szép a két Körös, együtt is, külön is. Gyakran járunk ide Perszepolisszal, de majmokkal eddig még nem találkoztunk. Végül morcomon felülkerekedett a kíváncsiság. Honnan tudtad, sandítottam Perszepoliszra. Ki van táblázva, végig a faluban, pattogott a válasz. Én nem láttam, csattantam vissza rögvest. Persze, mert a mi szemszögünkbe tették.
A kutyám néha nagyon tudálékosan viselkedik, de méltányoltam válaszát: az állatok és az emberek szemszöge tényleg nem ugyanaz. Csevegtem velük a múltkor egy kicsit, folytatta Perszepolisz, de már szedelőzködnek tovább. A pecások is kiszagolták őket. De hát honnan jöttek, mit csinálnak itt, és hova tovább? És egyáltalán? zúdítottam nyakába, de P már egy fincsi fűcsomót szuszogott körbe. Ha titkoskodik, mindig ezt játssza: ő csak egy kutya. Én meg csak egy ember. Duzzogva, de megértettem, barátságunk terében a monkik határozottan az ő felére esnek.
