82 éves. Bottal jár, de tartása egyenes, elméje éles. Folyton olvas, újságot, neten is átböngészi néha a blogokat. Gondolkodik, emlékezik, összehasonlít, beszélget, vitatkozik hevesen, kérdez és aggódik. Magáért már nem, mondja, él, ahogy él, egyszerűen, így szokta meg. Sohase adatott jobb. Az unokákkal is rendben lesz minden, kettő már dolgozik, nyelveket beszél a harmadik, az EU országaiban keresi a helyét, a legkisebb is jó pályáért küzd az egyetemen. De veled, gyermekem, mi lesz, kérdi, te közszolga vagy.
És számol: ha beteg lennél, a táppénzedből mínusz 10%, a 13 havi béredből mínusz 1 havi, minőségi béred is mínusz… De plusz is van, oldom: a nyugdíjkorhatárhoz adjunk még 3 évet meg háromszor felet… Még a füzetet csak kijavítod ülve, de hogy szavalsz József Attilát hibátlanul, hogy leszel mindenkinél frissebb egy osztálykiránduláson, mint láttam pár éve, hogy tudsz még őszintén szeretni akkor is minden gyermeki bolondságot. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy arra kellene vigyáznom, hogy el ne jussak „ama síkra” – Gyuszi kollégám mesélte –, mint a 70 körüli nyugdíjas kolléga, aki matekórán azt mondta: plutty, minutty.
