Annak idején Tom Stoppard angol színházi író és rendező megalkotta a Rosencrantz és Guildenstern halott című filmet, ahol Shakespeare Hamletjének két mellékszereplője főszereplővé lép elő, míg Hamlet, Ophelia, Horatio, Fortinbras stb. csak statisztálnak.
Voltak, akik felesleges szó- és képcséplésnek ítélték, vannak, akik a filmtörténet egyik korszakalkotó példáját látják benne. Nem meglepő, hiszen nem egy könnyű mű, tekintve, hogy folyamatos játékossága mellett, dichotóm, már-már skizofrén helyzetek és gondolatok fordulnak és jelennek meg, mindez filozofikus köntösben. Az egzisztencializmust egyszer bugyuta vagy éppen szolipszista oldalról feszegető elképzelések még a szakavatott gondolkodók számára is gyorsak. A filmben, a nehéz alakításokat nem véletlenül színész nagyágyúk, Gary Oldman, Tim Roth és Richard Dreyfuss játszották, nem is akárhogyan. A film – amely az előadás előtt megtekinthető volt a kamarateremben – 1990-ben elnyerte a velencei fesztivál nagydíját, az Arany Oroszlánt.
Éppen ezért vágta nagy fába fejszéjét Victor Ioan Frunză rendező, amikor ezt a filmre írt színművet gondolta át színpadra. A film előnyei – vághatósága és végtelen helyszínei – nélkül el sem tudtam képzelni a művet, de ő sem, így, míg a Vas István és Eörsi István által fordított szöveg nagyjából maradt, a díszlet- és a jelmezarzenál viszont szinte teljes egészében megváltozott. A filmben az eredeti Hamlet-sztori két mellékszereplőjéből avanzsált főhősök – Ros és Guil – korhű jelmezben és környezetben, míg ezúttal a színészek „koruniverzális”, csokornyakkendős viseletben játszottak. A vár téglái között esetleg jobban mutatott volna az előbbi ruházat, viszont a történet valóban nem feltétlenül korhoz kötött.
A darab fontos hatása, ahogyan a két hős neve-arca különválik, cserélődik és egybeáll. Ezért is okozhatott még egy kis plusz zavart a főszereplők – Katona László és Balázs Attila – éppen ellenkezőleges hasonlatossága a filmbeliekkel. Ha szándékos volt, akkor rám mindenképpen hatott. Egyébként sem volt könnyű dolguk a színészeknek, hiszen képzeljük csak el, hogy egy műben játszunk, amelyben játszunk színészt és nézőt is, de sem a valódi publikum, sem mi nem tudjuk, éppen mikor melyik szerepben vagyunk. Teljes konfúzió.
A hatalmas mennyiségű díszlet, például kezdetben a fordított színpad a színen – ahonnan kezdetben a hősök, mint a saját darabjuk nézői néznek elénk – jobb híján kihasználva a nézőtér egyes részeit is, tartalmasan és újszerűen volt átgondolva. Ugyanazon dialógusok más, nem várt szituációkban teljesen más hangulatot hoztak, mint amit vártam. Hatalmas ötletek feledtették a filmet, mint például a mondott szöveg jelenetre vetítése, a hullatepsiben beszélgető szereplők, vagy ahogy egymást elföldelik az epilógusban. Másrészről több esetlegességet éreztem, többek között a dán udvartartás talán 17. század jellegi katonatiszti egyenruháiban, a zacskófullasztásos és ciánmérgezéses kivégzésekben, a transzvesztita színész durva megalázásában.
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának előadása bemutatásának évében elnyerte a Román Színházi Szövetség legjobb előadásának járó díjat, és nyilvánvalóan nem is lehet megkérdőjelezni a benne lévő munka mennyiségét és minőségét sem. Viszont, ahogyan a film is, a darab is kétségkívül megosztotta a nézőket. A jó kétórás első felvonás utáni negyedórás átállás nem biztos, hogy megfelelően volt időzítve, tekintve a már akkor is kései időpontot. A történések kétségkívül egyre pörögtek, ezért talán az egyáltalán nem könnyű, „agyas” mű szünettel együtt majd’ négyórás időtartama miatt éreztem többször vontatottnak az előadást. Aki a darab éjszakába nyúló végét tiszta szellemmel ki tudta várni, az egy hosszú, de a legtöbb helyen ötletes koreográfiájú és tartalmas rendezésű tragikomédiát láthatott és élhetett át.
