Attila panaszkodik, hogy akár megbabonázott szerető, összezavarodott az elmúlt években. Mint Jónás a cethal mélyén, seggből a zsoltár: mi is vogymuk ő valójában? Zeneileg, például. Merthogy be kell ismernie, nem érez különösebb nosztalgiát a Neoton Família iránt, és a Dolly Roll is rég a virsliszagú gyermekkorba száműzetett. Megemésztette, hogy feloszlott a Bros, mi több, a Hip Hop Boyz vagy a Picasso Branch már inkább irritálta őt, mint nem. Nem okozott fájdalmat neki, hogy Bono önmaga paródiájává vált, és a Pearl Jam kazettáit se szokása előásni a fiók mélyéről. De a Guns n’ Roses, tépelődik látható elszánással, azzal mégiscsak kéne neki kezdeni valamit. Ki volt ő egykor, hogy elhitte Axl Rose-nak, feszülős boxeralsóban rohangálni elismerésre méltó dolog. Soha nem büdösödött bele a lába a bakancsba? Vagy hány váltás fehér zoknija volt. És mi célt szolgál rendszeres időközönként elagyabugyálni egy-egy zsurnalisztát! Egykori kedvencét mostanság hajlamos a rock Michael Jackson-jaként emlegetni, aminél, tudja ő, erősebb sértés kevés akad. De ha mégis? Tegye fel a kezét, néz rám sötét-súlyos pillantásokkal, aki el tudja képzelni, amint Axl kenyeret vásárol, füvet nyír, vagy nevetve flekkenezik a spanokkal. Na, ugye, jön a következtetés, Axl Rose egy ufó.
