Megfigyeltük, valahányszor vébéhelyzet van, mindig oda lyukadunk ki, hogy 1986 és 1990. Bemondják, hogy világbajnokság, kiadványok látják meg a mostanság pokolba kívánt napvilágot, minden adott – aztán kiderül, hogy semmi sem az. Hogy az első vuvuzela-zümmögésre Mexikóban járunk, a nyugati németek a padlóról állnak fel a döntőben, talán még látják az eredményjelzőn a 2:2-t, de a harmadikat is berámolja a kíméletlen argentin elitalakulat. Hogy négy évvel később a római fináléban a mindent eldöntő büntető közben vakuk vívnak (közvetíti a tévé), Beckenbauer csapata él a revans lehetőségével, és Maradona sír. (Lehet, megsejtette, hogy a vicces kedvű napilap hamarosan sarkadi születéssel vádolja meg, s hogy édesanyja a mai napig ott lakik?)
Ezek vannak, ez a kettő – sehol a későbbi amerikai vagy távol-keleti focihónap. Mint amikor rosszul van megírva a lemez, sérült, karcos, összefogdosott, maradván az autentikusabb terminusnál: sérült, és elakad a dal, ami ment, és ugrál, és kattog, és tapodtat se arrébb. Mint a lerúgott csatár a gyepen, fekszik a képzavaros emlék a húsz év előtti krétaporos zöldben, és nincs tovább.
Másfelől olyan ez, akár egy rossz emlékű korszak: színt kell vallani. Mondjad meg, kinek szurkolsz.
Muszáj-Herkules.
Von Haus aus úgy gondoljuk, az NSZK nyeri.
