Egy ismerősöm híres arról, hogy nem kifejezetten kedveli a gyerekeket. Kérdésemre, hogy miért is, keserűen vetette oda: kegyetlenek. Nem értettem, de aztán magyarázásba kezdett: – Ó, honnan is tudhatnád te, hogy milyen gonoszak egymással a gyerekek, mikor téged nem csúfoltak, bántottak, aláztak meg semmivel. Én viszont kaptam hideget-meleget, rossz visszaemlékezni, milyen az élete az oviban egy szemüvegesnek.
Értettem én a problémát, és rögtön megnyugtattam, hogy igen, engem is csúfoltak, pont úgy, ahogy őt. (Csak Nikit nem csúfolta senki, hiszen olyan erős volt, hogy még a fiúkat is elverte, ha valami nézeteltérés támadt.)
A soványságomért csúfoltak úgy, ahogy a dagikat, a fogatlanokat, a vöröseket, a szeplőseket, a szemüvegeseket, az ujjszopókat, vagy aki egész óvodai léte alatt csak egyszer, véletlenül bepisilt. És nemcsak hogy sovány voltam, ami eleve csúfolásra készteti a gyerekeket, de ráadásul a legjobb barátnőm vörös volt, szeplős és szemüveges – közöltem a ma már inkább megmosolyogtató tényeket az ismerősömmel. Hitetlenkedve nézett, de – nekem legalábbis úgy tűnt – elégedetten nyugtázta, hogy nem egyedi az esete.
Hogy ezt miért is írtam le? Hát csak azért, hogy ilyen kacifántos módon tudassam minden barátommal és ismerősömmel, hogy szemüveges lettem.
