Kezdődik. Türelmetlenül várom a pillanatot, amikor elindulhatok viszontagságos utamon, ahol a mindenféle tűréshatárig megrakott hátizsákom vállpántjai másodpercek után mintha már a csupasz vállcsontjaimon nyugodnának. A mellheveder azon kívül, hogy teljesen elszorítja néhány belső keringésemet, örülnék, ha legalább hagyná, hogy levegőt kapjak. Arról nem is beszélve, hogy a felkarom már ég a málha le és felvétele miatti gondolattól is. Hogy lehet ilyen nehéz az a sok kis könnyű dolog, amit a zsákba tettem indulás előtt?!
Közben a sapkám már csurom víz a verejtéktől, amit az isteni, nyári tűző nap okoz, és már-már azon gondolkozom, jobb lenne ma is napszúrást kapni, mint tegnapelőtt. Órák óta rámragadt pókhálók csiklandjait megszokva, a tajtékos ruhadarabok alatt elmélázva megértem a nudisták szabadságérzetét, a bakancsban lévő dupla zoknit viszont semmilyen szempontból nem irigylem. Elcsodálkozom, milyen sokféle seb, sérülés, heg, forradás, vágás, karcolás, var, bántalom és bibi tartózkodhat a bőrfelületen, szinonimáival is tarkítva az amúgy nagyjából egyszínű testhéjamat.
Másik érdekesség az emberen ilyenkor megtalálható, úgynevezett kosz színvariáció is: a térdem, könyököm sötétszürke a közönséges retektől, a bakancsom merő sár, a lábszáramat vörösesbarna agyagos por lepi, az ujjaim a sziklák porától szürkéllenek, a már említett sebek környéke pedig olyan jellegzetes szürkésvöröses-barna, amelyet Rembrandt mester is megirigyelhetne.
Van, ami horzsol: kövek, kötél, talaj, heveder, plusz a tenyerem, melybe olykor arcomat temetem. Van olyan, ami vághat: szikla, balta, bicska, konzervdoboz, törött üveg, aljnövényzet… és időnként a fehérnép iróniája. Van, ami feltörhet: bakancs, baltanyél, hátizsák,… nagy ritkán az olaj. Ami csíphet, szúrhat: kullancs, darázs, bögöly, szúnyog, légy, méh, csalán, aszat, ilyesmi…
A felszerelés az egyik legrejtélyesebb dolog. A sátor, ha belebújok kicsi, ha vizesen ki akarom teríteni nagy, ha bele kellene férnie mindennek ugyancsak kicsi, ha cipelni kell, akkor megint csak nagy. Amúgy komfortérzetet ad, nem ázik be szikrázó napsütésben, és ha kinn megindulnak az ég csatornái, egyáltalán nincs benne kibírhatatlan hőség. Ha olykor végigvirrasztom az éjszakai vihart a beázás miatt, jól bírja a nedvességet, ám ha netalán elaludnék, biztosan arra ébredek, hogy csurom víz minden.
A hálózsákom is hasonló parajelenség tárgya: lefekvéskor mezítelenül belefekszik az ember, ám hajnalban arra ébred, hogy rajta van az összes ruhaállománya, amit hozott, három pulóverrel, két nadrággal, esőkabáttal, persze az ominózus hálózsákkal együtt.
A hegyekben-erdőkben a tisztálkodás szegényes lehetőségeket ajánl. A kb. nulla fokos patakok, a helyenkénti iszapos tavacskák és a hajnali erős pára derűs oázisokat képeznek a kétnaponta megrendezett puritán fogmosások sivatagjában.
Az ehhez hasonló kis kényelmetlenségek ne riasszanak vissza senkit a csodás kis ideiglenes nomád élettől, ami előhozza kopott könyökű öltönyünk mögül a köpködő, borzas, vicsorító vadállatot, amely hazaérkezése után ugyanott folytatja a kínlódást a járomban, ahol abbahagyta… hogy majd újra és újra kitörhessen belőle.
Na, ez a turizmus.
