Klára a sorház másodikában lakott. Mellette jobbról egy nyugdíjas házaspár, bal felől egy ötvenes férfi. Vagyis nyugalom. Ő is csendesen élt. Se kutya, se gyerek, csak olvasott, tanult, rajzolt. Nem hangos foglalatosságok. Időnként meglátogatták barátai, olyankor a kertben sütögettek, éjszakába nyúltan beszélgettek. Így sem zavarva a szomszédokat. Még azt is, hogy a bal felöli ház eladó, egy ismerősétől tudta meg. Azt pedig, hogy az ötvenes férfit egy nap a mentő vitte el, szintén a boltban beszélték. Akkoriban hallott neszezést a vékony közfalon, bútort tologattak, az udvar kerítésén át hallotta a jövés-menést. Afelől, hogy nincs különösebb baj, csak akkor nyugodott meg, amikor a férfit az utcán látta, s hogy az ablakból is lekerült az árusítást jelző felirat. Vasárnap mégis furcsa zajra lett figyelmes. Techno zene dübörgött a fal felől. – Valahol ballagás lenne vagy lakodalom? – tűnődött az udvarra menet, hogy a hang irányát fürkéssze. De az a közvetlen szomszédságából jött. Az udvaron gyerekzsivaj, kutyaugatás, felnőttek lármája, mint egy túlnőtt majálison. Ledermedt. Mégis elkelt volna a ház, s egy sokgyerekes család vette meg? Vége a nyugalmának? Pánikba esett. A délutánt diszkrét kémleléssel, akaratlan hallgatózással, s föl-le cikázó indulatainak kordában tartásával töltötte. Nézte, van-e autó, cseréltek-e függönyt odaát, történt-e bármi, amiből tulajdonoscserét állapíthat meg? Fülére húzott párnák alól várta az estét, hogy a gyerekeket felpakolják vagy ágyba dugják, s csend legyen végre.
Vannak-e a férfinak kisgyerekes rokonai, az ő hangját hallja-e a sok ismeretlené közt, eladta, kiadta, ez most már mindig így lesz? S egyáltalán kik lehetnek ezek? Nem klasszikafilológusok, annyi bizonyos. Megállapítását a magnóból bömbölő, technot felváltó lakodalmas rock csak alátámasztotta. S az is, hogy este nyolckor nem a gyerekek hangja hagyott alább, hanem még egy újabb tollas ütő került elő. Meg pattogó labda. Aminek hangját évek óta nem is hallotta.
Felrémlett pár korábbi lakhelye, ahonnan szintén ilyesmi lakótársak elől menekült, gondolatban most is felkutatta a költöztető számát, tanakodott, mit csinálhat rosszul, ha a Teremtő mindig effélével sújtja, aztán valahogy mély álomba szenderült, s ott nem volt se gyerek, se kutya, se zaj.
Másnap reggel csendre ébredt. Megnyugtató, édes, boldog csendre. Nem kérdezte mi volt, nem érdekelte kik voltak odaát, hálából egy kosárnyi zöldséget szedett a kertben, s a szomszédjának vitte. – A kosarat csak tegye át a kerítésen, szomszéd! – mondta az elkerekedett szemű ötvenes férfinak, ki csak állt az utcaajtóban, s nézett a szebb napra ébredt, boldog Klára után.
