Talán ott állt a tábori kórház 1916-18 között. Ott gyógyultak a megsebzett bakák vagy épp a hadifoglyok. De az is lehet, hogy a helyi parancsnokság, ha nem épp a hadifogolytábor időzött azon a ma is városszéli területen. Ki tudja?
Fiúk és férfiak lábnyoma süppedt ott rég, kik valaha egy szebb jövőért, hazáért, a szabadságért, vezényszóra vagy önként dalolva, harcoltak, hogy el a hóba, esve, vagy harapva a nyári fűbe, valakinek megmutatva, szívük fölött hordott képért, a reménnyel, hogy hozza haza. Hova?
Hisz itt maradt. Hetvenpár társsal a mezőn, törött-kopott betonoszlop alatt.
Majd százéves mozdulatlanság.
Méteres hó és mellig érő fű váltotta egymást, újabb háború és harc nélküli békétlenség volt azóta.
Talán várták őket haza. Talán sokáig keresték. Talán azóta sem tudják. Már azok sincsenek, kik egykor jöttüket remélték. Talán tudták, de mert a nagy távolság, s jobb így a megnyugvás, majd ott a helyiek gondozzák, hiszen értük, nekik, velük, náluk.
A megkopott kis fakereszteket idővel betonoszlop váltotta emlékezetül, belevésve név és évszám. Más aligha tudható. Olykor még az sem. Egyikük nagyobb oszlopot, rá táblát érdemelt. Kiesett, elhordták, eltört, róla ma annyit se tudni, mint a többiről. S a többiről se semmit. Hálátlan utókori emlékezet.
Nyugosznak a városszélen, szeméttel szórt kő tövében, a testükből nőtt füvet néha lekaszálják arra küldött fiúk, férfiak.
Futurisztikus vízió, ahogy a nem is magas kopott kövek egyszer csak kikandikálnak a méteres fűből. Kutyasétáltatók hűlnek el láttán, kik évek óta járnak oda, hóban és nyári szárazságban, s eddig még nem látták. Nem is tudtak róla. Most betűzik a kopott írást, találgatják majd száz év hallgatását, szégyellik és hálátlannak érzik maguk, hogy nem szóltak erről nekik korábbi fiúk, férfiak.
