Május van, férjhez megy a barátnő. Ez a szerelem hónapja, nem is tenné máskor. Épp sikerült az utolsó napokra vadászni egy időpontot. Párjával, akivel évek óta élnek közös háztartásban, most úgy döntöttek, hogy véget vetnek az „én soha nem adom be a derekam” című fejezetnek, és önként s dalolva összeházasodnak. Meghívnak, hogy csatolt része(i)mmel együtt szem- és fültanúja legyek örök hűséget fogadásuknak, majd a kimondott eskü hivatalossá tételének. Ezt követően pedig féktelen mulatozásba kezdenek, lesz eszem-iszom, dínom-dánom na meg heje-huja, amire szintén szeretettel várnak.
Rendben. Lassan már hozzám repülnek haza azok a galambok, miket barátnőim esküvőikre kérek kölcsön, hogy meglepetésül röppentsek magasba templomból kilépésük pillanatában, lassan kedvezménnyel kapom az ilyenkor szétszórt rizsnek kilóját, s a lagzikon levetített meglepetésfilm-készítésben is egész jól kiműveltem már magam. Amiket e jelenlegi ara mind tud, hisz valamennyiben cinkos együttműködő és kivitelező tettestársam volt.
Most rajta a sor. Őt kell elkápráztatni és meghatni, s nekik jár „A” tökéletes ajándék. „Mit lehetne, amikor mindenük megvan?” – teszem fel a klasszikus kérdést, mire csupa klasszikus ajándék képe jelenik meg a fejemben. Padlóváza, étkészlet, plusz egy állólámpa, a hetvenhetedik kenyérpirító, mindenki által utált falikép? Valami különleges, egyedi kell, ami mindkettejüknek, s örök életre szól.
Vajon gyártanak ma még olyat?
