Egyszer egy női bal alsó hatos fog és egy férfi jobb felső hatos találkozott, ez utóbbinak nagyon megtetszett a kecses, mentaillatú női rágószerv. Meg is szólította:
– Szép estét!
– Önnek is, Uram.
– Azt hiszem, még nem találkoztunk, engem Alfrédnak hívnak.
– Üdvözlöm, én Sixtina vagyok.
– Hogy s mint vannak, Hölgyem?
– Köszönöm, jólápoltan és többnyire egészségesen, de úgy látom, önöknél már nem teljes a létszám. Talán nem megfelelő a higiénia? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Nem, Hölgyem, a tisztaság itt több mint kielégítő, csak egy kicsit betegeskedünk, gyenge a zománc…, de most megbocsát, kedves Sixtina, át kell mennem az átellenben lakó szomszédaihoz…
Néhány másodpert múlva vissza is tért.
– Az ottaniak üdvözlik önt, Sixtina.
– Köszönöm, ebben a szájban elég jó az összetartás.
– Nálunk is az volt, de sajnos, amint látja, Kedvesem, elvesztettem ötös szomszédomat, Polsont. Nagyon megviselt, úgyszólván össze voltunk nőve. Sokáig betegeskedett szegény…
Látszott, ahogy gyötrik az emlékek.
– Mi történt vele? – érdeklődött vigasztalólag Sixtina.
– Hosszú történet…
– Valami azt súgja, bőven van rá időnk…
– Ám legyen.
Kissé hunyorogva a távolba meredt a bölcsességfogak felé, és belekezdett:
– Már néhány éve maradandók voltunk, amikor az iskolafogászati vizsgálaton kiderült: Polson beteg. A fogász visszarendelte, de Polson nem ment. Félt, hogy úgy jár, mint a hajdan szemben lakó Greg, akit visszahívtak kontrollra és a kukában végezte… Így persze csak tovább romlott, de titkolta… Amikor középiskolások lettünk, egy buli alkalmával elfogyasztott üveg bor miatt kitört a pánik, nem bírta tovább, hisztérikus és kibírhatatlan viselkedése miatt az Dentanács beutalta egy esetleges terápiára. A pszichiáter, az iskola fiatal fogásza tapasztalatlan volt még afféle bölcs ítéletekhez, hogy fogéletek felett döntsön, idegkezelést javasolt Polsonnak. Tíz hónapig kezelte a srácot, minden héten, de nem sikerült meggyógyítania, így hát betömte betegen. Bár Polsont már nem gyötörte a fájdalom, mégis rossz színben volt, depresszió tüneteitől szenvedett, érezte nincs már sok hátra, visszament és kérte az eutanáziát (a fogaknál ez legális), de az lebeszélte róla és elbocsátotta. Néhány hét múlva lekvárevéskor összetűzésbe került egy szilvamaggal, aki maradandó károsodást okozott. Ekkor már nagyon rossz állapotban volt, de nem adta fel. Úgy egy-két évre rá egy tepertőhéj kötött bele, ami teljesen letörte szegényt.
Akkoriban egy másik női száj fogai jártak hozzánk látogatóba, ők ajánlottak egy specialistát, aki ugyan borsos összegekért dolgozott, ám kitűnő szakember hírében állott. El is döntötte Polson sorsát, aki elbúcsúzott hát mindenkitől és belenyugodott, várta a megváltó halált.
Mégsem értek véget szenvedései, rossz állapotban lévő szürkeállománya miatt kihúzásakor beletört az ínybe és napokig kellett várnia, mire nagy kínok között kiműtötték őt. Hosszú haláltusája volt. Végignéztem, és ekkor én is megsértődtem, és mivel egyszer be voltam tömve, én is idegkezelésre ítéltettem, de hogy lekopogjam… – és egyik szomszédjához fordult:
– Megbocsátasz? – lekopogta rajta, majd visszafordult és folytatta… – Eddig semmi probléma nem volt velem. Azt hittük, szegény szomszédom kálváriájának ezzel vége. De még kísértett is a nyomorult! Ahogy egyszer odanézek, hát mintha előbújt volna egy fehérség a helyén, képzelheti, hogy megijedtem! Később kiderült, csak Polson egyik szilánkja volt. Kilökődött. Kedves Sixtina, peches egy fog volt Polson...
Sixtina együttérzően bólogatott és megkérdezte:
– És ezek után…?
– Azóta kevesebb problémáink vannak, az eset óta az Dentanács elrendelte a rendszeres kontrollt.
– Mi is rendszeresen járunk.
– Az meg is látszik, Kedvesem…
– De hát Ön bókol! Azért nálunk is vannak szabálytalanságok…
– Higgye el, őszintén beszélek, ilyen kecses és fehér hatossal még nem találkoztam.
– Ó, köszönöm, de elnézést, úgy látszik, mennünk kell, azért látom még Alfréd?
– Merem remélni, kedves Sixtina.
– Viszlát – búcsúzott mosolyogva a fogleány.
…És véget ért a csók.
