A mi családunk nagyon tudott nyaralni. Balaton vagy Szanazug. Oké, a vadnyugati Hármas-Körös is, de ott meg rajtunk ütöttek az éjszakára szabadon engedett marhák. Fittyet hányva a villanypásztorra, akár a megvadult sziúk, gázoltak át alkalmi táborunkon.
A szanazugi szövetkezeti üdülő bizonyult a legjobbnak, elég távol van, négy kilométer.
Vendégeket láttunk vendégül, vertük a blattot, ürült a hűtő.
Nagybátyám annyira unta magát, hogy a harmadik napon, amikor szelíden morzsáló túrós rétest emelt a szájához, érdeklődésemre, mi az, amit eszik, azt felelte: lószar.
Július volt, sárgára aszott a termés, apa esőért fohászkodott. Kiállt a gangra, és ordibált: ess, te szemét. Fintor-e, avagy irónia, nem tudhatom, de abban a pillanatban biciklizett arra Czakóné. Hallva az odakint csörömpölő szódásüvegeket, s látva a rémülten a nappaliba szökellő családfőt, hajlamosak voltunk arra gondolni: apa kérése meghallgatásra talált.
A hetedik napon bármilyen munkát elvégeztek volna. Nagybátyám elromlott hűtőszekrényről álmodott, apa éjféltájt újraszerelte a horgászcuccokat. Anyáink bikiniben szürcsölték a Kőbányait.
És a Jóisten?
Ő, miután lehúzta az égbolt szürke redőnyét, s egy pirospozsgás kövér erdész képében fölsegítette a romokban heverő Czakónét, bizonyára hozzáfogott megérdemelt vakációjához.
