Gyulai Hírlap - Lenni vagy nem lenni

Magyarországon a jog szerint az aktív eutanázia minden formája tiltott és büntetendő: orvos nem segédkezhet tevőlegesen, aktív módon abban, hogy egy beteg véget vessen az életének. Az etikai kérdés ugyanakkor nyitva áll: segíthet-e egy orvos valakinek abban, hogy méltósággal fejezze be az életet?

Aki követi dr. Karsai Dániel András magyar ügyvéd, alkotmányjogász, emberjogi aktivista ügyét, vagy emlékszik a Nyírő Gyula-kórház belgyógyászati osztályán történt, nagy port kavaró, ún. Fekete Angyal-ügyre, máris nyitottabban érkezett a Mácsai Pál által rendezett előadásra. Természetesen a szereposztás is vonzóvá tette az eutanáziáról (er. görög „kíméletes, csendes, kegyes halál”) szóló közös gondolkodást: Máthé Zsolt önmagát játszotta, kérdező, moderátor szerepben tűnt fel, a 79 éves Kertész Tibornét, Annát (Pogány Judit) a háziorvosa, dr. Legány András (Mácsai Pál), az ügyvédje, dr. Hajnal Éva (Hámori Gabriella) képviselte, de a gyógyszerésztársadalom (dr. Keller Gyula – Vajda Milán) és az alkotmánybíróság (dr. Sárköziné dr. Kelemen Zsuzsanna – Kerekes Éva), valamint az orvosi kamara (dr. Veréb Edit – Csákányi Eszter) és az egyház véleményét (Breznay-Szalóky Antal – Csuja Imre) is hallhattuk a kérdésről.

Ilyen nagy horderejű, egész társadalmat érintő vitát nem lehet más műfajban feldolgozni, a középkorban a hittételekről volt szokásban vitadrámát írni (tézis + antitézis = szintézis hármasában). Anna ötven év házasság után agydaganat miatt elvesztette a férjét, ő maga ugyan fizikailag és szellemileg tökéletesen ép, mégis segítséget kér háziorvosától, hogy rendezett módon, legálisan fejezhesse be az életét. Szinte elcsépelt a szó: „méltósággal”. Az orvos a hippokratészi esküre tekintettel vonakodik, ezért Anna az ügyvédje támogatásával nyilvános vitát szervez szakértők bevonásával, hogy a különféle szervek képviselőinek véleménye mentén vitázzanak az utolsó kívánságáról. A darab pikantériája, hogy az előadás végén a nézők véleménye is teret kap. A magyar jogrendre alkalmazott fordítás (Nagy Klaudia munkája) a nagy sikerű németországi bemutatók után itthon is precedens értékű beszélgetést teremtett. Noha a közönség 60%-os arányban megszavazta, hogy engedélyezné Magyarországon az aktív eutanáziát, feltételezem, hogy a nézők többsége nyitottabb, a kérdésre fogékony, abban tájékozottabb vagy tájékoztatásra vágyó attitűddel rendelkezett – emellett a szavazáskor egy-egy kis fehér golyó A vagy B kalapba helyezése korántsem reprezentatív (érdekes, hogy a legutóbbi, szélesebb körű magyar közvélemény-kutatás sem sokban tér el: Medián-HVG 2013: 55%). Kétségtelen, ha nekünk kell dönteni, azonnal nyom a teher, eszünkbe jut számos aspektus, mondhatni rögtön szembesülünk vele, miért nehéz egy 27 EU-s tagországot megnyugtatóan kiszolgáló, egységes eutanáziatörvényt alkotni. Noha bizonyos országokban megengedett (Hollandiában 2001 óta törvényi szinten), a magyar törvénykezés magyar állampolgárokra való kötelező volta miatt szerintem egyelőre nem lesz tömeges az eutanáziaturizmus.

A darabot követő vár tövi beszélgetésem után magam is megvallottam, nem értek egyet az engedélyezéssel, de én szeretek élni, érzelmi kérdést csináltam mindenből, ugyanakkor tetszett a jogi és etikai, az orvosi és gyógyszerészi, a filozófiai és hitbéli körbejárás, mert minden adok-kapok érv után újragondoltam döntésem: „jó, jó, persze, igen, de mi van, ha… és akkor pedig nem” – ennek a vitának éppen ez volt az érdemi része, hogy mindenki a maga szemszögéből, hol értelemmel, hol érzelemmel közelített. Természetesen a konkrét esetek mindig sokkal célravezetőbbek, ha megnevezzük a helyet, időt, problémát, körülményeket, amely során úgy gondolhatjuk, hogy nincs tovább, vége, be kell fejezni. De kinek van joga helyettünk dönteni ebben? Nincs objektív válaszom.

Egyértelműen magunknak kellene (mindig feltételes mód) rendelkeznünk saját életünk felett, az önrendelkezés alapvető jogát elbírná az alkotmány vagy… alaptörvény (sokszor a karakterek is terminológiai vitába keverednek: mi az öngyilkosság vs. öneutanázia vs. szuicidium, autonómia? Alapvető fogalmak ismerete számunkra is elengedhetetlen: aktív eutanázia az, amikor az orvos valamilyen kezeléssel megrövidíti a betege életét, hogy szenvedéseit csökkentse, a passzív eutanázia pedig az, amikor a beteg nem kap meg valamit, amitől az élete meghosszabbodna. Ennek a folyamatnak egyértelműen a halál a vége. Még arról sem tudunk eleget, felmerül tehát, nem lenne-e célszerűbb először a tanatológia (haláltan, a kifejezés a görög halálistenre, Thanatoszra utal) tudományát művelni, amely kutatja a haldoklással, halállal és a gyásszal összefüggő lelki megnyilvánulásokat? Ennek a kérdésnek kiváló magyar kutatója Polcz Alaine pszichológus, aki 1991-ben hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt. A hospice intézménye kínál ugyan egyfajta méltóságot az utolsó időkre, de a falai mégis „elfekvő intézetek” tragikus képzetét keltik. A hospice-szal kapcsolatos szkepszis jórészt az aktív és a palliatív ellátás szemléleti különbségéből ered. A 20. századig a születés és halál jobbára otthon történt, ma a kezdet és vég látványából kórházak, klinikák, magánpraxisok fehér vagy zöld, kopott, semmiképpen sem békés és megnyugvást jelentő falaira asszociálunk. Ebből következik, hogy a halálhoz való viszonyunk végtelenül ambivalens, elfojtások, elhárítások jellemzik, egyértelműen tabutéma. Persze az embereket éppen ezért érdekli, kíváncsiak, válaszokat akarnak.

Amikor a természettudomány, orvoslás, a ráció csődöt mond, akkor jön a hit. A nagy vallások, de még a primitív hitek is mindig visszatérnek a halál kérdésére adott válaszra. Ezek általában akkor elfogadhatóak a hétköznapi ember számára, ha kellően mitologizáltak. Úgy vélem, a hit kiszínezte, szimbolikus beszéddel homályossá tette a haláltudatot. A misztifikáció képzőművészeti alkotások tömkelegét szüli, a feldolgozásnak számos fajtája létezik. Számomra Elisabeth Kübler-Ross írja le legjobban a haldoklás öt fázisát: 1. tagadás, el nem hivés; 2. lázadás, keserűség; 3. alkudozás; 4. depresszió; 5. csöndes belenyugvás, elfogadás. De mire minden fázison végighaladunk, számtalan érv és ellenérv vonul el „lelki szemeink” előtt, amelyekre még több válasz érkezik az egyes emberi korszakok, kultúrák felől. Leginkább az irodalom ad okot a kétkedésre, hogy mi is a helyes: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. / Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?” (Shakespeare: Hamlet; 3/1.) Sajnos, csak a kérdések maradnak, megnyugtató válasz(om) azonban nincsen!