Barátaim borútra készültek Ménesre. Nem hívtak ugyan, de velük mentem. Jelenlétemnek haszna a visszaút során kapott értelmet, amikor jótékonyan beborozott cimboráim örömmel konstatálták, hogy én nem iszom, így lesz kinek hazavezetni a Suzukit. Az utat ismerő cimboránkat a hátsó ülésen hamarjában elnyomta a kiadós ebéd meg a bor meg a pálinka meg a konyak, így mitfárer nélkül és beszélő térkép hiányában Battonya helyett sikerült Nagylaknál visszajönni az országba. De mit sem számított ez az órás kerülőút, Tüdős úr konyhája ezt is megérte, a csomagtartóban pedig 40 liter ménesi bor zötykölődött velünk.
Most, két kiflivég között jó felidézni az előételként bőséggel kínált kétféle házi kolbászt, a sonkát, a szalonnát, a juhsajtot és a lila hagymát, a mindehhez csábításként készült zakuszkát, padlizsánkrémet, erdeigomba-salátát, illetve az előételtál császárát, a vaddisznópástétomot. A spárgakrémlevest kacsazsírba mártott, fokhagymával bedörzsölt pirítóssal kaptuk, a főétel pedig különlegesen bundázott rántott hús volt, krumplipürével, kiadós zöldség- és gombakörettel, amihez házi savanyúság járt. Az étkezést erdei gyümölcsökből készült krémes sütemény zárta. Két száraz kiflivégem között, nagyokat nyelve, én pedig jegyzetem sorait zárom...
