Gyulai Hírlap - Ki az a Mezey Mária?

Mezey Mária (1909-1983) egy Kecskemétről elszármazott érdemes színművésznő, akire számos módon emlékeznek: a franciás, a kokott, a Díva, a Vörös Démon, Femme fatale. Jómagam az Édes Anna (1958) filmben találkoztam vele, és zártam örökre szívembe a játékát, még ha negatív figurát is játszott (Vizyné Angéla), zseniális volt - életéről, pályájáról és a hitéről szóló Vallomástöredékek című könyve abban az évben jelent meg, amikor születtem. Tóth Auguszta így vallott: „régóta és sokszor az utamba került Mezei Mária: vagy úgy, hogy dalait énekelhettem, vagy úgy, hogy egy könyvet kaptam róla… Ismeretlenül is megszerettem.” Ennek okán már 2015. október 10-én bemutatták a Nemzeti Színház a Hoztam valamit a hegyekből darabot, amelynek címszerepét a Jászai Mari-díjas, ugyancsak érdemes művész játszotta. Furcsa játéka a sorsnak, hogy valóban sokszor keresztezték egymás útjait. Mindketten Pestre szegődtek, noha Szegedről indultak, eredtileg nem színésznőnek készültek.

Mindketten ugyanazt a szerepet kapták Csehov Sirályában, Mását. Mezeynek titkolt, nagy szerelme volt Márai Sándor, Tóth pedig egy Márai darabban nyújtott alakításáért kapta a Havasi István-díjat (A kassai polgárok) a Gyulai Várszínház Művészeti Tanácsadó Testületétől. Mezey tüdeje megbetegedett a hongkongi influenzában (1968/69-ben lezajlott pandémia), Tóth nem tudott részt venni a tavaly október 15-re kiírt előadáson, mert megbetegedett (koronavírusos pandémia-helyzet?!).

Véleményem szerint ez a sok közös vonás kellett ahhoz, hogy egy színésznő annyira bele tudjon helyezkedni valaki másnak az életébe, hogy 2 óra 10 percig szinte szusszanásnyi időt se hagyva magának, elementáris erővel mondja el történetét, uralva testét és szellemét, átadva a szöveg spontaneitásában rejlő csodálatos színházi élményt. A Dávid Zsuzsa rendezte darab összeállításban sokat segített maga Tóth Auguszta is, a monológjaira a zongorán közreműködő zenei szerkesztő, a méltán híres Szilassy Nelly válaszolt.

A darabban tulajdonképpen Mezey Mária élettörténetét követhettük végig, annak az ívnek minden jelentős építőelemét, amely egy folyton megújulni kényszerülő, tehetséges, de önmagával mindig elégedetlen színésznő történetének íve: „Én természetesen el akartam mondani végre a Hoztam valamit a hegyekből-t, hiszen ezért volt talán az egész. Festék nélkül, egyszerű ruhában, sima fekete hajjal léptem ki a dobogóra, s elkezdtem beszélni embertársaimnak a szeretetről, a jóságról, az igazságról... Egy ideig némán hallgatták, nem hittek a fülüknek. Aztán zajongani kezdtek. Közbeszóltak, fütyültek. Rettenetes volt a csalódásuk. Ki ez a csúnya nő? Mit prédikál ez itt nekünk? Az eső is eleredt, s végigfolyt az arcomon a könnyeimmel együtt, mert az én csalódásom is rettenetes volt.” Nem volt azonban csalódás nekünk, akik megismertük végre, ki volt Mezey Mária. Mint megtudtuk, Kecskeméten született és gyermekeskedett.

Édesapja, dr. Mezei Pál közjegyző volt, édesanyja, Igó Mária a szülést követő gyermekágyi lázban, 26 évesen meghalt. Noha az özvegy édesapa egy nálánál hat évvel fiatalabb, éppen megözvegyült asszonyt vett feleségül, a kis Mária megtudta nagyanyjától az igazságot, örök életre nyomott hagyott benne, hogy ő okozta édesanyja halálát. Mivel a kecskeméti földrengés romba döntötte az ő házukat is, a rokonok közbenjárására Székelyudvarhelyre költöztek. A világháború után az apa a protekcionizmus tudatának terhe alatt összeomolva elhagyta Erdélyt, Szegeden nyitott önálló ügyvédi irodát. Mária is a Tisza-parti városban kereste a boldogulást. Érettségi után – itt még apja kívánságának megfelelően – a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem jogi karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Noha lázadó természete kétségek között hagyta: tanító vagy színésznő legyen.

Apja végül felvitte érettségiző lányát Pestre Hevesi Sándorhoz, döntse el ő. A híres direktor és színészpedagógus csak annyit mondott a kövérkés vidéki lánynak: fogyjon le tíz kilót, és jelentkezzen ősszel az akadémián. Erre a végén nem került sor, mert Márai öt hónapos terhes volt. Titokban abortuszt végeztetett, a műtét után többé nem lehetett gyermeke – furcsa, hogy Kosztolányi történetében olyan asszonyt játszott, aki elvesztette gyermekét és többé nem lehetett neki. Ez persze egész életében komoly lelki törést okozott. Későbbi férje, Paulovits Tibor jogászhallgató kedvéért iratkozott át a magyar–francia és egyedüli nőként a filozófia szakra. „Hónapos szobákban” éltek közel három éven át.

Kisgyermekként Mária színésznő szeretett volna lenni, tehetségét versmondásai is felvillantották. Tibor mellett azonban azt érezte, hogy egyre inkább eltávolodik attól, amit valójában szeretett volna. Így otthagyta az egyetemet, ifjú férjét, és a fővárosba költözött – apja közben belefáradt abba, hogy folyton kordában tartsa szabadszellemű lányát, így beleegyezett a váltásba. Mária 1928-ban Rózsahegyi Kálmán magániskolájába került, az Országos Színészegyesületben tette le a vizsgáit, pályáját Sebestyén Mihály miskolci társulatában kezdte, 1931-ben. Sokfelé járt, játszott, próbálkozott. A nagy kiugrás lehetősége 1939 nyarán lett volna, hiszen egy színészi meghallgatáson párizsi ösztöndíjat nyert, de a világháború megakadályozta a határátlépést, bezárult a kultúra ajtaja. A német megszállás alatt nem is vállalt fellépést.

A háború utáni évtized operettekben és vidám darabokban való részvételt jelentett. A Bujdosó lány betiltása után visszaszerződött a Cirkuszvállalathoz. Rozsdaette buszokkal járták az országot: éjszakai lokálok, vidéki esztrádműsorok, kisvárosi kultúrházak, vendéglők, kuplék, sanzonok. Néha sikerült egy-egy verset becsempésznie a műsorba. Akadnak olykor budapesti fellépései is: az Anna bárban, a Gellértben és a Gerbeaud-ban énekelt. Nehezen törődött bele, hogy nem több, mint „Budapest legkisebb színpadain megtűrt bohóc”. Levelekkel ostromolta a színházigazgatókat, aktuális minisztereket. Mígnem a Nemzetiben Both Béla némileg fanyalogva rá nem osztotta az Apáca után a Művészkirálynő szerepét is.

Lelkileg némi stabilitást jelentett, hogy újra férjhez ment. Élete utolsó évtizedeiben egy húsz évvel fiatalabb férfi szegődött mellé férjnek, ápolónak. Lelbach János tízéves korában az imádott Mezey Mária képére borulva kísérelt meg öngyilkosságot. Mikor 18 éves lett, végre leszólította kedvenc színésznőjét, majd 7 évig követte, mint egy hűséges kutya, háromévi együttélés után házasodtak össze (1958). A férfi budakeszi közös házukban haláláig hűségesen ápolta nagybeteg feleségét, aki a hongkongi influenza miatt hosszabban csak vastüdőből tudott lélegezni 1968-tól. Jánost felesége halála után 24 évvel (2007) őmellé temették. Mezey tudta, hogyan csavarja a férfiakat az ujja köré.

Szigethy Gábor irodalomtörténész szerint a Márai Sándorral való viszonya az 1940-es években nem mindennapi történet. Volt úgy, hogy a szenvedélyes szerelemesek egy szálloda különböző emeletén szálltak meg, hogy az éjszaka leple alatt találkozzanak, nem megbántva az író feleségét. 1946 után soha többé nem találkoztak, még írásban sem. Megfogadta a Muráti Lilitől (1911-2007, pályatárs, kortárs, mondhatni barátnő az emigrációjáig) kapott tanácsot: „A férfiakat vonzani kell, bódítani, ígérni, és aztán semmit sem adni.”

Az utókor méltó emlékezetében tartja a színésznőt, mégpedig azért, amiért a korabeli sajtó is így cikkezett róla: „Mezei Máriáról színpadra lépése pillanatában érezni, hogy ez az asszony: valaki. Oda kell rá figyelni. Vitatkozni kell róla. Van benne valami, amivel nem minden színész dicsekedhetik, ami pedig a színészi siker alapja: egyéniség.” Én úgy vélem, Tóth Auguszta szintén megérdemli ezeket a sorokat, hiszen olyan hitelesen mutatta be az életpályát, hogy teljesen elfelejtettem, hol ülök, egyszerűen csak magamba szívtam Mezey Mária auráját!

Az előadást két meglepetéselem zárta: Tóth Auguszta megénekeltette a közönséget (Szívem zengő hegedű), Elek Tibor színigazgató pedig hivatalosan is átadta a Havasi István-díjat a színésznőnek egy csokor virág kíséretében.