Kutya hideg van. Olyan hideg, hogy még egy hálátlan állatot sem raknánk ki a hóra. Még ha egy olyan hálátlan állatot is veszünk, mint Guszti macska, aki csak enni jár haza. Most viszont annyira fázik, olyan bánatosan, olyan szépen néz, hogy még a rengeteg karmolása, harapása, koszolása is a feledés homályába vész. Gusztika odaül a lakásban, ahová akar, ha baja van, megoldjuk, ha félelem ül a szemében, kitaláljuk, mitől retteg, ha szeretetre vágyik, megadjuk neki, ha szeretetet akar adni, elfogadjuk. Mert amit megszelídítettünk, az a miénk, felelősséggel tartozunk érte, és úgy szeretjük „fogyatékos” kedvencünket, ahogy van. Lehet, hogy állatkánk – és most már nem Gusztira gondolok – nem a legszebb, legokosabb, de ha már bizalmába fogadott, akkor a miénk.
Konkrétan téged fogadott bizalmába – te szívtelen gazember – az a kiskutya, amelyik nem szép, lehet nem is okos, és pláne nem pedigrés. De a sors rád bízta. Felelősséggel tartozol érte! És nem rakhatod ki a hóra, mert meguntad. Nem rakhatod ki csupán azért, mert rájöttél közben, hogy egy jószággal dolog is van. Nem utaztathatod a város határáig, mert onnan már nem talál haza, nem rakhatod ki mínusz 12 fokba, sötétedés után, suttyomban. Nem rakhatod ki, mert amikor a tiéd lett, már akkor is tudhattad, hogy enni, piszkítani és nőni fog. Te névtelen piszok emberlény! A problémádat a gyepmester megoldotta.
