Gyulai Hírlap - Vörös csillag rózsaszínben

A Magyar Nemzeti Galéria tavalyi Frida Kahlo-kiállításán nagy örömmel értesültem arról, hogy a családja iránt élénken érdeklődő Frida élete utolsó éveiben többször is kijelentette: apai nagyszülei magyar származásúak voltak. Amikor édesapja halálának tizedik évfordulójára, 1951-ben elkészítette a férfi portréját, a kép aljára ezt írta: „Megfestettem az apámat, a magyar-német származású művészt, a hivatásos fotográfust”. Az 1940-es évek közepétől haláláig írt naplójának utolsó részében pedig a következőket olvashatjuk: „Az apai nagyszüleim, akik magyarok, Aradon születtek, Magyarországon. Már házasok voltak, amikor Németországba költöztek. Itt születtek a gyermekeik, köztük, az apám, Guillermo Kahlo, Baden-Badenben”. 

Semmi kétségem nincs afelől, hogy ez igaz, főként ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Kálló, bárhonnan is nézzük, magyar név. Még egy község is viseli a nevét Nógrád megyében, a pásztói járásban. Frida Kahlónak tehát magyar gyökerei is vannak, egy magyar darabtól pedig elsősorban azt várja el a néző, hogy ezt jólesőn kidomborítsa.

Mindenképp érdemes megjegyezni azt is, hogy Fridát, a lázadót, a rebellist, a kommunistát, a közelmúltban fedezte fel ismét önmagának a világ. Tegyük hozzá: a liberalizmust zászlajára tűző jelen. Pedig hát mi sem állhatott volna jobban egy aránylag jómódú, de sanyarú sorsú mexikói festőnőnek, mint modern eszméket vallani, s ezzel nekimenni az átlagembernek, a szürke társadalomnak. Az imperializmusnak, amiként ez a darabban is elhangzik. Különcködni, szánalmat mutatni és ébreszteni az elesettek iránt.

A Bartók Kamaraszínház mértéktartón törekedett arra, hogy szépen és közérthetőn mutassa be Frida Kahlo tragikus életét, dióhéjban, másfél órában, keveset foglalkozva az előzményekkel, a nő gyermekkorával, sokat a magánéletével, a mellékszálakkal, a sarlóval és a kalapáccsal, Trockijjal, Leninnel és Marxszal, olyan alcímet választva, amely szenvedélyes életigenlővé teszi a vélhetően öngyilkosságba menekült Fridát. A cselekmény miliőjét bőségesen adagolt muzsikával, rengeteg vörössel, egy gramofonnal és két papagájjal rajzolja meg, ebből következtethet a publikum az egyes helyszínekre és a korszakra, amelyben a történet játszódik. A háttérre Frida festményeit vetítették ki.

A drámai szituációt mindehhez maga a valóság teremtette meg. Frida Kahlo hatévesen járványos gyermekbénulásban betegedett meg, jobb lába deformálódott. Hogy ezt leplezze, fiatal lányként gyakran viselt férfiruhát, majd hosszú mexikói szoknyát. Bár a család szűkösen élt, az apa ragaszkodott ahhoz, hogy lányait taníttassa, így Frida Mexikó egyik legjobb középfokú intézményébe járt, orvosnak készült. Ekkor került kapcsolatba a helyi baloldal több jövendő vezetőjével. Noha a produkció ezt nem részletezi, arra kitér, hogy Frida közlekedési balesetet szenvedett, ebben pedig egész életére kiható sérüléseket szerzett. Ez 1925-ben történt.

Diego Riverába, a nála huszonegy évvel idősebb csapodár festőbe 1928-ban szeretett bele, egy évvel később hozzáment feleségül. Ekkor erősödött meg benne az elhatározás, hogy minden idejét a festészetnek szenteli. 1930-ban átköltöztek az Amerikai Egyesült Államokba, ahol Rivera falképeket készített és intenzív társadalmi életet élt. 1933-ig laktak itt. A külhoniság kapcsán tesz hosszabb említést az előadás arról, hogy bár az orvosok eltiltották Fridát a szüléstől, ő mégis vállalta a kockázatot. Áldott állapota vetéléssel végződött, majd több abortuszon is átesett.

A festőnő depresszióját tovább mélyítette, hogy visszatérésük után Rivera, akinek addig is rendszeresen voltak házasságon kívüli kapcsolatai, Cristina húgával is kikezdett. Frida erre azzal válaszolt, hogy nyílt viszonyt folytatott jó néhány ismert és kevésbé ismert férfival, illetve nővel. Szeretője lett a magyar származású Muray Miklós, a Costa Rica-i Chavela Vargas énekesnő, és Lev Trockij, aki menedékjogot kért Mexikóban. A teátrum fontosnak találta, hogy utóbbi személyét kiemelje a többi közül.

Frida Kahlo élete ezt követően egyre elviselhetetlenebbé vált. 1950-ben hét operációt végeztek a gerincén, kerekesszékbe kényszerült, és állandó fájdalomcsillapításra szorult. 1953-ban amputálni kellett a jobb lábát. Az előadás ezzel ért véget, jóllehet vannak még fontos mozzanatok a művésznő életében. Egyebek mellett az, hogy ágyban fekve vett részt első önálló mexikói kiállításán, 1954 nyarán pedig, miközben tüdőgyulladás kínozta, jelen volt egy tüntetésen, amelyen az AEÁ guatemalai beavatkozása ellen léptek fel. Nem sokkal ezután meghalt. Nem kizárt, hogy önkezűleg vetett véget az életének.

Galambos Attila és Bodor Böbe színművét kiváló szereposztásban nézhettük meg a Gyulai Várszínház Kamaratermében. Frida Kahlót a városunkból elszármazott Kovács Vanda, Diego Riverát, az apát és Leo doktort Ilyés Róbert formálta meg. Lupe, Tina, a cseléd, a hölgy, Georgia, Cristina és Natalia szerepében Auksz Évát láthattuk, Alex, Jorge, Pablo, Morrow, Nelson, Trockij és Miklós figuráját Géczi Zoltán alakította. A vetítés Büki András érdeme, a díszletet és a jelmezeket Bartha Andrea tervezte. Bodor Böbe rendezése ugyan nem díjazott fesztiválelőadás, nem ódzkodik az üresjáratoktól és az egészen finom ripacskodástól, a gyulai közönségnek tetszett.

Mivel gondolataimat azzal indítottam, hogy kölcsön vettem egy idézetet a művésznőtől, engedjék meg, hogy befejezésül is tőle idézzek. Ő mondta: minek nekem láb, ha szárnyam van, és repülhetek.