Gyulai Hírlap - Olyan kulturális csöndben ülünk, mint a rendszerváltás előtt

– A művészi életútja látszólag jól elkülöníthető szakaszokból áll. A kilencvenes évek első felében underground zene az Andersennel, aztán jött a filmezés, a 2000-es évek közepétől ismét a zene, már a Kistehénnel, most pedig az irodalom felé fordulás, öt év alatt három kötet. Mi volt ezeknek a váltásoknak az oka?

– A zene és a dalszövegek írása nem elégített ki, kerestem a komplexebb kifejezés formákat, ezért is fordultam a film felé, a kép és a történet is érdekelt. Szóval behúztam az életembe a különböző művészi kifejezési formákat.

– Aztán a filmezésről is váltott.

– A filmmel az volt a baj, hogy nem vagyok olyan típus, akinek van egy álma, és akkor ezt évekig fejlesztgeti, csiszolgatja a forgatókönyvet. Illetve hát a filmes pályázati rendszer túl kötött nekem, és túl kiszolgáltatottnak éreztem magam benne. Meg kicsit türelmetlen is vagyok, nekem ez a tempó nem volt jó. Ekkor gondoltam, hogy ha nem filmben, akkor könyvben kellene megjelentetni a gondolataimat. Formáltam a történeteket, amik megtörténtek velem, vagy elképzeltem, hogy megtörténhetnének. Elkezdtem novellákban megírni, így sodródtam abba, hogy megjelenjenek ezek a könyvek. Ezt a formát, ezt a tempót szeretem is: egy-két-három év munkája van benne, és ami megjelenik, még aktuális. Most és így szinkronban vagyok magammal.

– A zenei pályafutását jelentő első állomásról, az Andersen zenekarról valószínűleg kevesen tudnak.

– A kilencvenes évek eleje nagyon érdekes, izgalmas időszak volt Magyarországon. A politikai fordulat után voltunk, nem tudta senki, hogyan alakulnak a dolgok, mindenben és mindenkiben benne volt a változásra nyitottság, nagyon sokféle irányba elindulhatunk volna. A zenei életben is megfigyelhető volt egyfajta pezsgés, nagyon jó klubok működtek az alternatív underground zenének is, például Gyulán is volt a 48-as klub, ahol annak idején mi felléptünk, de volt itt még egészen kis klubzenekarként emlékeim szerint a Quimbynek is koncertje.

Az Andersen akkor beletartozott a magyar underground zene magjába, ráadásul mivel egy külföldről visszaszármazott magyar származású srác, David Bornstein volt az énekes, angolul is énekeltünk. Így az MTV-ben, a Music Televisionben is voltak klipjeink, az MTV-s Ray Cokes kedvenc zenekara voltunk. Szerencsénkre akkoriban világszerte nagy pezsgés volt az underground zenében, az alternatív zene akkor kezdett áttörni a mainstreambe, akkor lett ismert a Nirvana vagy a The Cure. Nekünk is megjelent több lemezünk, de az énekesünk sajnos 1997-ben meghalt. Az nekem hatalmas dráma volt, nagyon ragaszkodtam Davidhez és az emlékéhez, abba is hagytam egy időre a zenélést.

– Az underground után elég nagy váltás, hogy a következő zenei megszólalása egy igazán populáris dolog volt: 2002-ben a Kistehén, a Sziget fesztivál reklámja.

– Igen, a 90-es évek második felében, a filmes időszakom közben jött a Kistehén. A reklámból annyira népszerűvé vált a Kistehén figurája, amihez a dalt én írtam és énekeltem fel, hogy felkérést kaptam egy egész albumra, egyetlen követelmény volt: a Kistehén legyen rajta. Tényleg nem volt egyszerű abból a zenei világból, amit én megismertem és műveltem az Andersennel, erre váltani. Sok álmatlan éjszakám meg elég sok munkaórám volt ezzel a lemezzel, mire végül elkészült a Kistehén album, amit még Zene a nyulaknak zenekarnéven jelentettünk meg. Lehet olyan olvasata annak a lemeznek, hogy kicsit bugyuta, kicsit óvodás dalok vannak rajta, de én azt gondolom, hogy inkább egy elrugaszkodott dadaista dolog volt az.

– A következő lemezekre is jellemző ez a kettősség.

– Én inkább azt mondanám, hogy a Kistehén tánczenekar minden albumán, minden dalunkban kúszott vissza lassan a zenei múltam. Amikor 2010-ben megjelent A picsába az űrhajókkal lemez, akkor mondhattam ki, hogy szakítottam a mainstreammel, azzal az általunk alterlakodalmas szórakoztatóipari dologgal, amit addig a Kistehén művelt.

– Ez elég szokatlan, a zenekarok általában a fordított irányba szoktak változni.

– Igen, ez tényleg elég szokatlan dolog volt. Olyat elég sokat láttunk, hogy alternatív zenéből lesz valaki populáris, veszítettünk már el így nagyon sok jó zenekart. Ehhez képest az, amit én csináltam, valóban egy fordított irányú mozgás volt. Akkor volt egy szakítás a zenekaron belül is, a többiek továbbra is ezt az alterlakodalmas vonalat akarták továbbvinni, de a rajongóink jelentős mértékben lecserélődtek.

– Akik nem a Kistehén miatt ismernek, azok többsége, főleg a fiatalabbak, az Elviszem magammal dalhoz, esetleg a zenészek és költők, írók együttműködésével megvalósult Rájátszás projekthez kötnek. Ez hogy indult?

– Valamikor 2012 körül kaptam felkérést, hogy kortárs versekhez írjak zenéket. A kortárs költők közül szerepelt ebben Erdős Virág, Karafiáth Orsolya, Grecsó Krisztián, Kemény István, Háy János, Szálinger Balázs és más szerzők is. Közülük Virággal sikerült egy, a többieknél intenzívebb együttműködésbe kezdenünk, ennek lett például az az eredménye, hogy 2014-ben megjelent a Legesleges című lemezünk, egy komplett album Virág verseivel és a hozzájuk írt zenéimmel. Az Elviszem magammal is egy ilyen közös szerzemény, megírtam a refrént meg a dallamát, és megkérdeztem Virágot, van-e kedve egy ilyen alapkoncepcióhoz, egy megadott irányhoz komplett szöveget csinálni. És volt kedve.

– Egy időben mindketten közéleti aktivista szerepet is felvállaltak, de úgy tűnik, az elmúlt években azért ettől eltávolodott.

– Valóban eltávolodtam a közéleti aktivizmustól, olyan szinten nem érdekel az aktuálpolitika, hogy a művészetemre hatással legyen, hogy a művészetembe belevigyek aktuális politikai, közéleti ügyeket. Amikor volt ez a szerepvállalásunk, mi egy teljesen civil szerveződés mellé álltunk az emberi jogok sérülése miatt. Úgy éreztem, hogy az emberi létünk minősége csorbul az akkori intézkedésektől, szóval ez nem pártpolitika volt, hanem tisztán a szabadságról, a szabadságjogokról szólt, arról, hogy elvettek valamit, amit mi megvédendő értéknek tartottunk.

Azóta rájöttem, hogy ez jóval összetettebb, bonyolultabb probléma, mintsem hogy valaki kiálljon a színpadra, és azt kiabálja, hogy tűz van vagy víz van vagy baj van. Most már átfogóbban gondolkodom társadalmi válságról, társadalmi rendszerről, arról, hogy ha ez a mostani versenyvezérelt kapitalista társadalmi rendszer majd megszűnik – mert meg kell szűnnie –, akkor milyen új utakat tudunk bejárni, hogy élhető világunk legyen. Ez a dolog sokkal jobban érdekel, mint hogy azon mérgelődjek, hogy Magyarország miért tart ott, ahol tart. Ez a folyamat látszódik abban is, hogy a könyveiben egyre nagyobb szerepet kap a természet. Az érdekel, mi is az a tudás, az a tapasztalat, amit elveszítettünk, de a természetben vagy akár saját magunk természetének a mélyén még megtalálhatjuk. Nemcsak művészeti tevékenységet folytatok ezzel kapcsolatban, hanem a feleségemmel létrehoztunk egy erdei közösségi teret, ahol kulturális programokat éppúgy szervezünk, mint gomba- vagy gyógynövényszedést.

– A művészi pályájának most milyen szakaszát járja?

– Egyre nagyobb a személyes előadások, a kamarazenekari programok és az egy szál gitáros esték szerepe. Így a Kistehén zenekar valamennyire a háttérbe szorul, de továbbra is létezik, Bocsánat címmel épp a múlt év végén jelent meg albumunk.

– Csaknem három évtizedes tapasztalattal milyennek látja az alterzene mai helyzetét a Petőfi Rádió és a szövegközpontú rockzenét középpontba helyező fesztiválok megváltozott erőterében?

– Azért ebben a petőfis dologban volt egy csapdahelyzet. Egyfelől jó volt, hogy amikor a Petőfi elindult ezen a zenei vonalon, egy pillanatra felvillant annak a lehetősége, hogy itt történhet valami csoda, hogy lehet egy normális rádió, ami az osztrákoknál vagy a horvátoknál volt, és máig van. Nem értem, miért, de mi sajnos olyan ország vagyunk, ahol a kommersz különösebb erőfeszítés nélkül le tudja nyomni ezeket a kísérleteket. Egy idő után még az a progresszívnek tűnő Petőfi is így működött, pontosabban ilyen hatással volt: a zenekarok elkezdtek olyan dalokat írni, amikről azt feltételezték, hogy azokat majd játssza A Rádió. Ez azért fontos, mert a zenekaroknak megélhetést jelentő fesztiválok is abból indultak ki, hogy mit játszik A Rádió. Néhány tök jó zenekar volt a kezdetekben, de ez felhígult, a zenekarok elkezdtek szar szövegeket és szar zenéket csinálni. Kialakult egy olyan pop-alter irány, ami máig megmaradt, mindenki úgy csinál, mintha ez érdekes és értékes lenne, de nem az. Én magam a Quimbyt is így veszítettem el, mert elkezdtek Zorán-dalokat játszani. És a Kistehén is ezen az úton volt 2010 körülig, a Szerelmes vagyok minden nőbe időszakig, ez volt az, amit én akkor otthagytam.

– Van egyáltalán a magyar alternak jövője?

– Én azt látom, hogy alulról jön egy izgalmas, fiatal, alterzenei világ, olyan izgalmas fesztiválokkal, mint a Bánkitó vagy a Kolorádó, és érdekes, az újra nyitott kis kiadókkal. Ez most szerveződik alulról, nagyon jó fiatal zenekarok vannak, a Ricsárdgír például nekem személyesen is nagy kedvencem, több közös fellépésünk is volt már. Ez az alulról szerveződő folyamat nagyon biztató, és kedvez neki a társadalmi környezet is: egy olyan kulturális csöndben ülünk, mint a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas években. És ha valami, ez jó alap az új, izgalmas alterzenéknek.

Kollár-Klemencz László dalszerző, író és dalszövegíró, korábban filmrendező. 2015 óta három könyve jelent meg, a legutóbbi A műanyag kerti székek élete címmel tavaly. Nyolc rövidfilmet rendezett, írt forgatókönyveket, különböző formációkkal, és szólólemezként 12 albuma jelent meg. Az író Grecsó Krisztiánnal közös zenés irodalmi esteket is tartanak.