Gyulai Hírlap - Alma a táncparketten

Táncolni jó, táncról írni nehéz. Legutóbb is az mentett ki a bajból, hogy a produkciót követő beszélgetésen maga a koreográfus mondta ki, ne keressük mélyebb értelmezését az előadásnak, mert ilyenje szándékosan nincs, a hangsúlyt a vizuális élményszerzésre helyezte. Annak bemutatására, mi mindent lehet kifejezni mozdulatokkal.

Felmentő rendezői kijelentés ezúttal nem hangzott el, viszont kaptunk az alkotóktól egy biztos kapaszkodót: Pilinszky János Szálkák című verseskötetét. Ugyanis ezt a gyűjteményt használta ihletforrásként Feledi János koreográfus. Helyesen tette. Egyfelől azért, mert Pilinszkyt egyre többen imádják. Másfelől: lélektana, emberismerete annyira sokrétegű, hogy a táncművészektől egyenesen megköveteli, hogy ne csak rugalmasságukat bizonyítsák, hanem remek színészi teljesítményt is nyújtsanak. Leginkább ezt csodáltam bennük most is.

A színen megjelenített költeményekről tudjuk, hogy valóban is szálkák. Marnak, szúrnak és bántanak, közük sincs Pilinszky korábbi soraihoz. Ez úgy történt, hogy a művészettörténész-poéta csiszolt egyet a világnézetén, és elkezdett fekete verseket írni, formailag rosszakat. Majd megfogalmazta: „Végül mindig Isten útját követtem, bár színem fekete”.

Az 1972. évi válogatásból fakadt tánc hangulatát is talán ez az idézet határozza meg leginkább, annak ellenére, hogy a feketét ezúttal kiemeli a fehér, esetlegesen a szürke, s a piros, amely egy hosszú zsinór alakjában jelenik meg, és az egyik férfitáncos szájából húzzák elő. Akár egy nyelvet, amelyre végül mind a négyen feltekerődnek (díszlet-látvány: Minorics Krisztián; jelmez: Henez Mariann, Matisz Gábor). Ez a nyelv tehát élő, de kegyetlen is, mert a Pilinszkyé. Ám ha csupán a kép esztétikáját nézzük, akkor finom is, szép is, őszinte is, olyanfajta, amely befurakodik a lélek mélyére.

Pilinszky éleslátó, s Feledi is az. A produkció ugyan nehézkesen indul, pont úgy, mint egy szülés, de végül az áldott állapot pocakjából kigurulnak az almák, és ezzel kivirágzik a két nő-két férfi története (Fehér Laura, Spala Korina, Bajári Levente, Frigy Ádám). Mint az édenkertben. A párocskák néha összegabalyodnak, néha csak párhuzamosak, de van, hogy egy emberként mozdulnak. Akár az életben. A képek erőteljesek, mozgalmasak és hatásosak, főként, amikor erre a világítás is rásegít. Nekem kimondottan tetszett, milyen intenzitással, mikor és milyen szögből eregették rá a lámpafényeket a játékosokra.

A művészi előadásmódot ezenfelül a zene is alátámasztotta: hol barokkosan, hol klasszicizálón, ám mindig modernül szólalt meg (zongora: Tóth Mariann). Persze az sem rontott a darabon, sőt még emelt is rajta, hogy az egyik pár kilépett a szólamokból és belépett a csendbe, így muzsikaszó nélkül járta el akrobatikus kettősét.

Legvégül a táncparkett sarkába helyezett lavórok is felértékelődtek. A figurák belőlük mosták magukat tisztárra, fehérre, s ezzel valójában beleolvadtak, belefolytak a háttérbe, feloldódtak a világegyetemben.