Gyulai Hírlap - Hetvenöt perc fájdalom

Ezt a darabot egészen biztosan nem nekem vitték színre. És nem azért, mert maga a rendező, Kocsis Gergely azt írja a teátrum műsorfüzetébe is beemelt ajánlójában, hogy hetvenöt perc fájdalomra készüljünk, hanem azért, mert soha véget nem érő kínt és csalódást okozott a darabjával. Csak nem abban az értelemben, ahogyan ezt előrevetítette.

Már maga a színmű plakátja is félrevezetett. Azt hittem, modern, letisztult, tartalommal telített rendezést fogok kapni. Aztán beléptem a Kamaraterembe, és azt láttam, hogy egy irtózatosan ronda díszlet áll a színpadon. Már ekkor rosszat sejtettem. Miután pedig a művészek is előjöttek a színfalak mögül, és elkezdtek játszani, és teltek-múltak a percek, és valaki elaludt a hátam mögött, az jutott az eszembe, hogy utoljára ilyen előadásra a múlt rendszerben váltottam jegyet, gyermekkoromban, amikor nem igazán volt választásod: vagy megnézted az engedélyezett intézményesített semmitmondást a színházban, vagy ültél odahaza a sötétben, és felváltva szidtad a pártkrongresszusi tudósításokat és a bolhákat a tévé képernyőjén. Vagy ha ezt már nem akartad, akkor lehalkítottad a készüléket, és átkapcsoltál a szerbekhez, ahol esélyed volt rá, hogy elcsípd az újvidéki magyar adást.

Körülbelül ennyit közvetített számunkra a Varsói melódia. Helga, a lengyel fiatal diákleány a nagy Szovjetunióban tanul tovább, közvetlenül a háború után, mert Párizsba nyilván nem engedték ki. Énekesnőnek készül, és a kollégiumban lakik, ahol több hozzá hasonló egyetemistával osztozik a szobán. Egyszer azonban mellé szegődik a hangversenyen egy sármos orosz pasi, aki borásznak tanul, és látszólag nem sokat konyít a művészetekhez. De a fiatal hölgybe azonnal beleszeret. A kölcsönös belehabarodás azonban nem akar kibontakozni, sehogyan sem, hiába várjuk epekedve, hogy tartsa már oda a hölgyecske a pici száját a férfiúnak. Persze azt is megtudjuk, hogy a szovjet állampolgár nem házasodhat külföldivel, és hogy Hitler mekkora lókötő volt. Utóbbit többször is aláhúzzák.

A két fiatal útja végül elválik. Mindketten szép karriert futnak be, de boldogtalanok maradnak, mert továbbra is egymást szeretik, viszont mással élnek együtt. És ezzel véget is ér az előadás, és mi elsírhatjuk magunkat.

Tompos Kátya mindenesetre szépen megtanulta és felmondta a lengyel szövegeket, a nótát is szépen elénekelte, és a ruhák, amiket magára öltött, azok is szépeknek tűntek. De hogy minek kellett húsz percenként átöltöznie, és hogy miért kellett ehhez a történethez beépíteni a színpadot, amikor két székkel vagy babzsákkal is meg lehetett volna oldani a helyzeteket, nem jöttem rá.

Úgyhogy azzal a fanyar érzéssel távoztam a teátrumunkból, hogy a fővárosból nézve a vidék még mindig egy olyan hely, ahol egy kis trükkel azt is el lehet sikeresen adni, ami a fővárosban nem kell.