bartus gyula a dózsa című előadásban
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Nem vitás: Dózsa alakja a kezdetektől a társadalmi egyenjogúságért és szabadságért vívott küzdelem szimbóluma, attól függetlenül, hogy a kommunista ideológia eléggé félrevezetőn az imperialistának nevezett főúri rétegek elleni harc központi szereplőjévé és jelképévé avatta. Az elvek ugyanis, amelyeket a keresztes hadak élére állított székely kisnemes nagy hatású beszédeiben kifejtett, a korabeli szellemi irányzatokból merítkeztek, és jobbára latin humanisták szövegeiben maradtak fenn. Gyaníthatjuk azonban, hogy a szerzők olyasmiket is hősük szájába adnak, amiket sosem mondott ki.
A legtöbben azonban, így Székely János is Dózsa emberi nagysága előtt hajt fejet. Az erdélyi filozófus-költő öt nagy jelenetben és két intermezzóban ábrázolja a szabadsághős dilemmáit, önmagával és ellenlábasaival folytatott vitáit. A trón című utolsó részben például saját megkínzását nézi végig, amihez magyarázatokat is fűz. Megdöbbentő rendszerellenes bírálatok fogalmazódnak meg ekkor a műben.
A hatalmi elnyomás ellen fellépő parasztvezér mítoszában rejlő üzenetet az 1960-as évektől kezdődően a román politika is felismerte, majd teljesen kisajátította, átértelmezte. Székely Jánosnak ennek a lépésnek tulajdoníthatóan nyílt lehetősége arra, hogy a „sötét középkorhoz” közel álló 16. századi történet kereteiben a 20. századi romániai magyarság kulturális mártíriumát emelje mitikus közelségbe. Szenvedéstörténetében Dózsa minden földi királynál és keresztény papnál megszenteltebbé válik, szinte megistenül. És mivel a szegényekre és gazdagokra, uralkodókra és alattvalókra tagolt társadalom megállíthatatlanul ismétlődő, változatlannak tűnő fájdalmát testközelben jeleníti meg, alakja az igaz ember szimbólumává nemesül.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Árkosi Árpád darabjában is ugyanezt látjuk: Bartus Gyula teste a szellem megnyilvánulási formájává alakul, végső aspektusában az emberi lélekkel azonosul. A legalapvetőbb jogokért küzdő vezér áldozattá válása hosszú évszázadok után is mélyen megrázza, a keresztény vértanúkat megillető csodálattal tölti el az emlékezőt. A tüzes trónra ültetett Dózsa nem csupán párhuzama és tükörképe a töviskoszorúval királlyá koronázott, keresztre feszített Jézusnak, hanem maga a messiás. Nem a kitalált, hanem a létező.
A történészek eddig is megkérdőjelezték, ki volt valójában Dózsa György. Ismert, hogy 1507 tavaszán a medgyesi vásárból hazatérő szász polgárokat útonállók támadták meg, elvették vagyonkájukat, egyet közülük meg is öltek. A haramiák egyikét Székely Dózsa Györgyként említi az okirat.
A mitikus történet értékén azonban ez semmit sem változtat. A romániai magyarság kollektív énképe és irodalma ugyanis számos tekintetben csupán illúziókra épül, reprezentatív műfaja pedig a példabeszédszerű történelmi dráma. Ami érthető, hisz az asszimilációra törekvő hatalom és a jogfosztott kisebbség ellentéte csak a múltba transzponálva formálódhatott cenzúra- és színpadképessé. A közönség is megtanulta a dolgát, tudta, hogy a megfejtés kulcsa a művek aktualizálása, ellenben önnön érdekében elfeledte, hogy a valóságban sosem voltak olyan formátumú hősei, mint a Székely János-féle Dózsa György.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
