Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Zalán Mester Kurzus

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Fodor György • KULTÚRA • 2018. március 08. 10:30
Zalán Mester Kurzus
A „körúti horda” egyik oszlopos tagja volt a vendége a Gyulai Várszínháznak

Zalán Tibor a Gyulai Várszínház Kamaratermében

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

Vidnyánszy Attila színházigazgató, Lonovics László képzőművész és Szász János rendező után Zalán Tibort hívta meg előadónak a kamaraterembe dr. Elek Tibor, a Gyulai Várszínház igazgatója március 6-án a Kortárs művészeti mesterkurzusok sorozat keretében.

Zalán Tibor színes egyéniség, sokoldalú, meg-megújuló művész, a népies Kassák, a „körúti horda” egyik oszlopos tagja, a barátokból verbuvált, neoavantgárd Csütörtök Esti Társaság alapítója. Korábban azt tartották róla, hogy a vallomásos líra hagyományos elemeit az avantgárd formaújító gesztusaival állítja meglepő, olykor paradox összefüggésekbe. Ma is méltó régi nagy híréhez, mit rákentek a korai, hatvanas évekbeli lázadók, pedig mára egyetlen kanonizált irányzathoz és írói társasághoz sem tartozik hivatalosan. Ingaíró, mindig arról ír, amerre az igazság húzza orra kiváló és érzékeny ingáját. Minden műfajban és minden műnemben, hihetetlen formagazdagságban alkotó, sokszorosan díjakkal elismert író, költő, dramaturg, fordító, dalszövegíró és olykor képzőművész is, akinek a műveit számos nyelvre lefordították már. Nehéz róla nem objektíven írni, hiszen tudom, hogy mindezt ő maga is olvassa, és kellő öniróniával, szája szegletében megjelenő, de mindenképpen baráti félmosollyal kezeli majd, ahogyan huszonéves korától az életet is szemléli. Az életben számára egyre fontosabb maga a halál. Az elmúláshoz való viszonya az utóbbi években pesszimistább, önreflektívebb, autobiografikusabb írásokat szült, amelyek – lányai bevallása szerint – „érfelvágósak”. Kellően tapasztalt, világlátott és szakmailag igen magas szintre jutott szerzőnk valóban hitelesen mesélhet a modernről.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

A modern definíciója jobbára szinonimákkal visszaadható: mai, kortárs, korszerű, új(ító), aminek nem volt előzménye. Ugyanakkor ilyen értelemben már Szapphó is modernnek számított a saját korában. Akár a reneszánsz alkotók esetében, akiknek a korstílusáról jelenünkből visszatekintve eleve az „újjászületés” szóval emlékezünk meg. Alapvetően az adott korszakban teljesen újat hozó számít modernnek: egy Baudelaire (A romlás virágai), egy Vajda, Reviczky, Komjáthy (a perditabanditák), Ady (az örök lázadó, éltében-holtában), Weöres (a nyelvi játék zsenije Kosztolányi után), Kassák (az egyszemélyes magyar avantgárd), Déry (a kezdetben szürreális), Tamkó Sirató (a felnőttversíró), Nemes-Nagy, Ladik Katalin (a neoavantgárd kísérletező), Térey (a vulgárisan aggódó honfi) stb. A több száz alkotó korszakokat jelöl ki. A modernségről elsőként a klasszikus formában érdemes beszélni: ez a szimbolizmus. A XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveinek párizsi individualizmusa l’art pour l’art költészetet teremt, magával hozza a parnasszisták létértelmezésének újításait. Filozófiai táptalaj lesz Schopenhauer élet-álom mezsgyéje, Bergson szubjektív-objektív időszemlélete, Nietzsche halott Istene és Freud pszichoanalízise. A magyar értelmiség három nyugatos nemzedéke és az újholdasok ezeken nőnek fel, és az eddigi népköltészetből táplálkozó magyar költészetet kezdi felváltani a nem társadalomszemléletű, hanem egyéniséget, egyéni, olykor játékos hangokat megszólaltató magánlíra. Kosztolányi ennek nagymestere, majd Weöres és ma Varró. A jogfolytonosság megvan, ahogyan a szabadversek esetében is: Füst Milán, majd Weöres, majd Juhász Ferenc és Orbán Ottó. Zalán Tibor versparafrázisai is a magyar költészeti tradíció nagyon ismert példáihoz kapcsolódnak. A klasszikus formatisztelete szintúgy megmaradt. Elég a Váz című haikukötetre gondolnom.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

A klasszikusnak nevezett modernséget követi egy másodmodernség, amely tulajdonképpen az avantgárd az izmusaival: a formaépítők/tartók a konstruktivizmus, kubizmus, expresszionizmus, a rombolók a futurizmus, szürrealizmus és a dadaizmus. A művészi létértelmezés látszólag átlényegül, valójában visszatér a romantikához: a művész a társadalomból kivált vezér. Az impresszionizmus, historizmus, akadémizmus és szecesszió ugyan még tartja magát, de a pusztítani vágyó, háborúpárti, ateista és militarista radikálisokkal szemben esélytelen. A XX. század első két évtizede egyfajta szociális nihilt eredményez, amelyen sem a Nyugat (Babits érája), sem az ezt enyhíteni szándékozó Kelet Népe (Móricz érája) nem tud segíteni. A nyugati eszmék nem ódái a szélnek, nem tarolnak, nem kavarnak vihart. Egyedül az egyre tudatosabban szót emelő emigráns írók erősödnek meg annyira, hogy hangjukból lágy szellő érkezzen kicsiny hazánkba. Márai, Zilahy, Faludy, Sulyok, Határ Győző, vagy a később rehabilitált Wass Albert stb. Teret nyernek a külhoni magyar sajtó termékei: Arcanum és Szivárvány (USA), Új Látóhatár (Németország), Irodalmi Újság és Magyar Műhely (Franciaország) stb. Zalán Tibor ezek egy részében publikáló, fiatal szerzőként már jelen van, volt, ezáltal autentikussága az esten – mint nagy összefüggésekben gondolkodó rétor – ezen a fronton is biztosított.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

A hatvanas években egy utómodernség vagy posztmodern, napjainkban pedig egy utómodernség utáni, ún. posztposztmodern kort élünk az irodalomtörténészek szerint. Mindennek megvan a neo- és posztkora, amely végső soron a XX. században egy nagyfokú létbizonytalansághoz vezetett. Talán ez eredményezi az előadó (és cikkíró) kiábrándultságát is a „modernből”. Amikor elhangzik egy ilyen mondat: „a posztmodern semmit sem ismer el, mint olyat.” Hátrahőkölök, elszomorodom, fintorgok és kérdően nézek: mi van?! Ez már akkora irracionalitás, irrelevancia, intolerancia, ugyanakkor radikalizmus, hogy elvesztem azt a bizonyos (szándékosan így) fonalat. Mindenki mindenkinek ír, mindenki mindent elmondott már, másodlagosságtudatunk tönkreveri az alkotókedvet. Ugyanakkor jelen van egyfajta elitista irodalom, magasan kvalifikált írók, akadémikusok írnak egy szűk rétegnek, így univerzálissá növelve a szerzők és befogadók közötti egyébként is szélesedő és kényes szakadékot. Az értékrelativizmus olyan fokú viszonylagosságot teremt, amelyben az intertextualitás szinte megszokott követelmény és a plágium egyáltalán nem számít bűnnek. Ha zárásképpen egy komplett Zalán monológot másolnék ide, amellyel az estet beharangozták, az eredeti szerző megjelölése nélkül, akkor sem történne semmiféle tragédia, hiszen – ahogyan Esterházy Péter mondotta – „annyira tetszett, hogy én is írhattam volna”.

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)