Kisantal Erzsébet
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
Egy réges-régi világban, egy kis faluban, egy szegényes, de mégis nagy szeretetben élő család lakot egy fehérre meszelt házban. Tipikus parasztház volt, nyáron muskátlival az ablakában, télen pedig a zúzmara festett rá szebbnél szebb alakzatokat.
Csend van. A vendégségbe tartó lovaskocsik zajai sem hallatszanak már be. Lassan késő estére vált az idő, és a nagy óra nem sokára éjfélt üt. Nekem is aludni kellene már, de az álom sehogy sem jön a szememre. Bánt, hogy két gyermekem szerény kívánságát sem tudom teljesíteni:
– Kedves édesapánk, mi a Jézuskától csak egy kis kalácsot kértünk. Emlékszel, mikor körbeültük az asztalt? Olyan nagyon jó volt! Mi ezt kértük, ugye jót kértünk?! – mondta a nagyobbik csillogó szemekkel.
„Látod, drága jó Istenem, látod, milyen jó gyerekeim vannak, látod? Miből adjak nekik? Szegények, hisz poros kis ruháikon és egy-egy játékukon kívül nincs nekik semmijük! Bezeg, te...te, hogy legalább száradnál le onnan! Másnak tudsz adni, csak az árvát, az elesettebbet tudod megverni! Csak egy kis kalácsot, azt kértek. Látod, milyen jó gyerekek ezek?! Még jól is tanulnak, semmi gond nincs velük, egy szavuk sincs. Nem vagyunk túl jóban, de azért őket még szeretheted! Őket még nem kellene kiábrándítanod! Csak egy kis kalácsot, csak egyet...”
Ezzel nyomta el őt az álom. Álmában két angyalt látott. Először az égi tünemények a gyerekeket simogatták meg. Álmában épp az angyal ért hozzá is. Testét valami egészen különleges érzés járta át. Lassan ébredezet, a szobában lágy fény uralkodott. A férfi felriadt és megpillantotta az asztalon a kalácsot. Majd örömmel szívében, megkönnyebbüléssel, tudva, hogy azon az éjszakán az ő kívánsága is teljesülhetett, boldogan merült a pihentető álomba, s visszatért a hite...
