Pillanatkép egy összejövetelről
Az 1980-as években szembetűnővé váltak a szocialista rendszer válságtünetei. A piaci törvények kiiktatásával felépített gazdasági rendszer egyre kevésbé bírta a versenyt a tőkés világgal. A válságtünetekkel küszködő gazdaság nem tudta garantálni a nyugatihoz képest szerény életszínvonal megtartását, sőt veszélybe került a rendszer legfontosabb eredményének tekintett szociális biztonság. Nem volt ez másként a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” tekintett Magyarországon sem. A nyolcvanas években megszaporodott azoknak a társadalmi csoportoknak a száma, amelyeket a rendszer már nemcsak integrálni, de semlegesíteni sem tudott. Kicsiny, a nyílt szembenállást vállaló ellenzéki csoportok megteremtették az úgynevezett második nyilvánosságot. Ennél jóval nagyobb hatása volt annak, hogy bizonyos – akár a rendszer falain belül lévő – gazdasági erők úgy érezték, az adott struktúra akadályozza érdekeik érvényesítését. S ami akkor kevésbé látszott, de mégis a legfontosabb volt: a gazdasági erőfölényt követve a katonai egyensúly is felbillent, és az Egyesült Államok domináns helyzetbe került. Ugyanakkor a diktatúra intézményrendszere változatlanul működött, sejteni sem lehetett, hogy gyors összeomlás vagy hosszú agónia következik.
FÜR LAJOS Gyulán először a Jókai Művelődési Házban beszélt az MDF-ről
Az első lakiteleki találkozó
A válságtünetek egy, a gyulaihoz hasonló csöndes kisvárosban is érezhetők voltak, noha semmi sem utalt arra, hogy küszöbön áll a rendszer összeomlása. Szamizdat kiadványok előfordultak a városban is, de ezek csak zárt értelmiségi csoportokhoz jutottak el. Aztán 1987 őszén történt valami: a személyes információs csatornák és főként a nyugati magyar rádióadók arról számoltak be, hogy szeptember 27-én Lakiteleken összegyűlt mintegy 180 ember, köztük nagyon sok meghatározó értelmiségi, akik az ország helyzetét tárgyaló hosszas tanácskozás után elfogadtak egy drámai hangú nyilatkozatot, és javasolták a Magyar Demokrata Fórum létrehozását. A nyilatkozatban arról volt szó, hogy a magyarság „önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos”. Hogy a létrehozandó Fórumot a szervezők mire szánták, az a szövegből pontosan nem derült ki. Csupán annyi látszott bizonyosnak, hogy a szervezet a nyilvános társadalmi párbeszéd, a kiútkeresés színtere kíván lenni. Ugyanakkor az, hogy nem csupán egy nyilvános fórum létrehozásáról esett szó, hanem a Magyar Demokrata Fórumról, arra is utalt, hogy itt valamilyen formális szervezet alakult. Nyilván nem a véletlen műve volt ez a lebegtetés.
Maga a találkozó az autokratikus rendszerekben szerveződő ellenzéki értelmiségi mozgalmak jellemző jegyeit viselte magán. A politikai túlhatalom miatt az ellenzéki törekvések politikai színtéren nem tudtak megjelenni, ehelyett értelmiségi fórumokon jelentkeztek, és a kezdeményezők közvetett módon próbáltak hatást gyakorolni a társadalomra és a hatalomra. Volt azonban ennek a találkozónak néhány különleges jellemzője: jelen volt és felszólalt ugyan a szamizdatot kiadó ellenzék emblematikus alakja, Konrád György, ám a jelenlevők többsége a Kádár-rendszer keretei között működött, noha korában közülük sokan konfliktusba keveredtek azzal. A meghívottak között foglalt helyet Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára is. Jelenléte bizonyos védelmet ígért a tanácskozás résztvevőinek. A szervezők láthatóan arra törekedtek, hogy olyan szervezetet teremtsenek, amely alkalmas az akár állásvesztéssel, rendőrségi presszióval járó, nyílt szembenállást nem vállaló, szélesebb rétegek politikai aktivizálására.
ELEK TIBOR a Petőfi téren 1989. március 15-én
„Én most kiszaladok”
A lakiteleki találkozó szervezői jól kalkuláltak, a tanácskozásnak meglehetősen nagy visszhangja támadt, annak ellenére, hogy a nyilatkozat csak novemberben egy Magyar Nemzet-beli Pozsgay-interjúba ágyazottan jelent meg. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz ebből a tanácskozásból, de a várakozás növekedett. A Fórum vezetői személyes kapcsolati hálójukat felhasználva folytatták a szervezést. Gyula felé a kitűnő irodalomtörténésznek, Kiss Gy. Csabának volt kapcsolata. Kósa Ferencet kereste meg, hogy segítsen egy olyan helyet találni, ahol 10-15 embernek elmondhatná, mi is történt a lakiteleki sátor alatt. Erdmann Gyula, a levéltár akkori igazgatója vállalkozott arra, hogy helyet ad Kiss Gy. Csaba előadásának és beszélgetésének. A rendezvény körül bábáskodók ismereteik és megérzéseik alapján meghívtak tizenegynehány embert, olyanokat, akikről úgy gondolták, érdeklődnek a mozgolódás iránt. A később szóvivői posztot is betöltő irodalomtörténész összefoglalta a találkozó legfontosabb eseményeit, bemutatta az akkor még nem ismert szereplőket, és videókazettáról lejátszotta a felszólalások néhány részletét. A beszélgetés azzal zárult, hogy két személyt meghívott a következő, szeptember 3-án rendezett találkozóra.
Erdmann Gyula és jómagam vállalkoztunk erre az útra. A Lezsák-portán ismét felállított sátorról már sokan írtak, sok egymással is vitázó beszéd hangzott el. Olykor nem is volt könnyű eligazodni a későbbi politikai törésvonalakat felvillantó szódzsungelben. A legfontosabb azonban az volt, hogy a résztvevők úgy döntöttek, a Magyar Demokrata Fórum egyéni tagsággal rendelkező mozgalommá, szervezetté – ez később nagy vitákat, sőt konfliktusokat váltott ki – alakul, és megkezdi fővárosi és vidéki csoportjainak létrehozását.
Októberben a békéscsabai szervezet megalakulásánál egymást korábban nem ismerő gyulaiak is észt vettek: Oláh Jenőné Kántor Nóra, Markó István, Gedeon József és Elek Tibor. Gyorsan zajló egyeztetések után Oláh Jenőné lakásán gyűlt össze mintegy 15 ember, hogy döntsön a gyulai szervezet esetleges létrehozásáról. A lehetőségeket és a kockázatokat latolgató beszélgetésben fordulatot hozott Kander Zoltánnak, a kórház későbbi főigazgatójának megszólalása. Kipling Riki-tiki-tévi című írásának egyik szereplőjét idézte fel. A kígyókat pusztító bátor mongúzról szóló történet egyik szereplője egy félős kis állat, Csucsundra, aki mindig ahhoz gyűjti a bátorságot, hogy egyszer kirohanjon a szoba közepére, de sosem meri megtenni. „Úgy döntöttem, én most kiszaladok!” – zárta rövid, ám annál hatásosabb hozzászólását a doktor úr. Mivel a többség már alig várta, hogy „kiszaladhasson”, el is dőlt a legfontosabb kérdés, azaz összeállt egy tizenegy fős szervező csoport, amelynek tagjai nyilvánosan, nevükkel vállalták az MDF helyi csoportjának szervezését.
A Csíkszeredára menő konvoj egyik autója
Az indulás
Mivel az ideiglenes elnökség tagjaihoz történészvonalon volt a legerősebb kapcsolat, a Fórum nyilvános bemutatására Für Lajost hívtuk meg. A jeles történész Magyar Demokrata Fórumot bemutató előadására november 17-én a Jókai Művelődési Házban került sor, amely ma a Gyulai Várszínház Kamaraterme. Ebben az időben a megyei napilap, a Békés Megyei Népújság már hírt adott az MDF-szervezetek alakulásáról, s az előadás előtti nap Für Lajos előadásáról is megjelent egy pár soros tájékoztatás. A meglehetősen nagy terem tele is lett, a másik oldal is szép számmal képviseltette magát. Volt is egy kis összecsapás, amikor Für Lajos 1956-ot forradalomként említette, de a hangulat barátságossá vált, érződött, hogy a jelenlevők többsége nagyon erős várakozással tekint az első gyulai ellenzéki szervezet létrejötte elé.
Az MDF városi szervezetének megalakulására november 24-én került sor. Az új szervezet a Hazafias Népfront székházában kapott helyet, az Esze Tamás utcai épület lett hosszú időre a szervezet otthona. A jegyzőkönyv szerint 120, az eseményről beszámoló újságcikk szerint mintegy 100 fő jelenlétében került sor az összejövetelre, amelynek végén 56 fővel alakult meg a Magyar Demokrata Fórum Gyulai Városi Szervezete. Az általánosan megfogalmazott célok között szerepelt a pluralitás megteremtése, a társadalom mozgósítása az általános gazdasági és társadalmi válságból való kilábalás érdekében. A szervezet ideiglenes elnökségévé a szervezőket választották, a névsor a következőképpen alakult: dr. Pocsay Gábor, Markó István, Gedeon József, dr. Kereskényi Miklós, Elek Tibor, Markovits György, dr. Oláh Jenőné, Szilágyi Sándor, Teleki Ferenc, Petróczki Zoltán, valamint e sorok írója. Az első pillanatban a meghatározó személyiségek közé lépett dr. Lipták András, Krész Ferenc és id. Görgényi Ernő, de a sort lehetne még folytatni. Szerencsésen alakult az elnökség összetétele, voltak kitűnő szervezők, nem hiányzott az intellektuális erő, a kapcsolatrendszer sem. S volt még valami, ami lendületet adott a szervezet első korszakában. Az 1956-os forradalomról, a lengyel Szolidaritás születéséről szóló memoárokban ismétlődő gondolat, hogy a részvevők ezeket a napokat ünnepi időként élték meg. Hasonló pillanatai a rendszerváltozásnak is voltak: a remény és bizalom uralta ezeket az időket. Bizalom a másik ember és a jövő iránt, az utóbbiból talán a reálisan indokoltnál is több volt. Mindenesetre ez a hangulat a szereplők többségét egy időre önmaga felé emelte, és ez az állapot nagy energiákat szabadított fel.
A rendszerváltozás forgatagában
Párhuzamosan a rendszerváltozás mind gyorsabban pörgő országos eseményeivel a gyulai MDF-nek is sok programja volt, s egyre markánsabb szereplője lett a helyi közéletnek. Aztán az országos hír is megjött, bár az országos sajtóba való első berobbanás nem nagyon hiányzott. 1989. január 12-én megjelent a Magyar Nemzetben az úgynevezett Gyulai levél, amelyben az MDF az országgyűlés elnökétől bizonyos, a Romániából érkezett menekültek érdekében hozandó intézkedéseket követelt. A követelések alátámasztásaként a határ felől érkező, „biztosnak” tűnő információk sorakoztak, például, hogy a határon menekültek hulláit látták, szám szerint 18-at. A levélből fenyegető következményeket ígérő óriási hír lett. Magam máig sem látom tisztán, hogy ami történt, véletlenek sorozata, vagy provokáció nyomán következett be. A magyar–román határon kialakult helyzet szabályos pszichózist teremtett. Az adott szituációban hihetőnek tűnő hírek jutottak el a szervezet elnökségének egy részéhez, akik írtak egy levelet, gyorsan felvitték Csurka Istvánhoz – aki nem a megfontoltságáról volt nevezetes, bár akkor még igen nagy tekintély övezte –, ő írt hozzá még egy keveset, amitől a szöveg még erősebb lett, s azután ezt egy olyan lap, mint a Magyar Nemzet ellenőrzés nélkül leközölte. Nem mindennap adódik össze ennyi véletlen. A másik lehetőség, hogy az ügy eleve provokációs szándékkal indult, nem tudni, hogy magyar vagy román oldalról. A szolgálatok azóta közölt dokumentumaiból tudjuk, hogy ebben az időben páratlan aktivitást regisztráltak a határon. Bíró Zoltán, az MDF első elnöke, aki sokat tett az ügy elsímításáért, a provokációt valószínűsítette. A várakozással ellentétben a kétségtelenül nehezen védhető ügy nem zilálta szét a gyulai MDF sorait, sőt a baj erősítette a kohéziót. Segítséget még az akkor nagyon népszerű Mark Palmer, a „csokornyakkendős amerikai nagykövet” is adott. Leküldte Gyulára a követség első tisztviselőjét, aki hosszabb tárgyalást folytatott az MDF vezetőivel. A belső elhárítás azóta publikált jelentéséből tudjuk, hogy ők is nagyon figyeltek, és sajnálkoztak, hogy a magánháznál lefolyt megbeszélésről nem sikerült információt szerezni. Ez utólag is megnyugtató.
1989-ben az események olyan gyorsan követték egymást, hogy egy ilyen ügy is gyorsan elhalványult. A következő nevezetes nap 1989. március 15-e lett. Az ünnep országszerte ellenzéki demonstrációvá vált. Így történt ez Gyulán is: az országos elnökség határozatával szemben Gyulán a Fórum részt vett a hivatalos városi ünnepségen, de az ünnepet a maga képére formálta. Elek Tibor nagy ívű beszédének elején egymás mellé állította 1848-at és 1956-ot, nagyon határozottan manifesztálta a regnáló hatalommal való szembefordulást, s felcsillantotta a reményt. A résztvevők többsége számára ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozik.
Május elején ismét országos nyilvánosságot kapott a gyulai MDF. A szervezet kétnapos, több színtéren zajló Apor-emlékünnepséget rendezett. A két háború között Gyulán példaadó szociális munkát végző Apor Vilmost a városban a szocializmus évtizedeiben sem felejtették el. Személye többféle, az MDF számára fontos érték felmutatására adott alkalmat. A nők védelmében a szovjet katona fegyvere okozta mártírhalála önmagában nagy erejű szimbólum. Személye a szolidaritást jelképezi, s komoly hangsúlyt kapott háború alatti zsidómentő tevékenysége. Az első nap estéjén nagy közönség előtt a városháza nagytermében zajlott vita az MDF országos vezetői és az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője között, Kereszténység – humanizmus – emberi jogok – demokrácia Magyarországon 1989-ben címmel. A rendezvénysorozat bővelkedett nagy hatású pillanatokban, ugyanakkor menet közben derült ki, hogy a lendületben lévő helyi MDF lépéskényszerbe hozott egy, a maga ritmusától nem szívesen eltérő nagy szervezetet, a katolikus egyházat. Bielik Gábor apátplébános – aki szívvel-lélekkel az emlékünnep mellett volt – pár nappal a rendezvény előtt átkért a parókiára, és mutatott egy levelet. A levél szerzője Paskay László akkori esztergomi érsek volt, arról írt, hogy értesült a gyulai emlékülésről, és arról is, hogy ez a rendezvény túlzottan előtérbe akarja állítani a szovjet katona szerepét. Azt is jelezte, hogy kárpátaljai tárgyalásai miatt ezt nem tartaná szerencsésnek. A plébános úr némi visszafogottságot kért, de úgy éreztem, ezt inkább csak hivatali kötelességből teszi. Erről a rendezvényről a megyei lap nagy terjedelemben számolt be, a rádió és az országos nyomtatott sajtó is bő teret szentelt neki.
Sokat jelentett a Fórumnak, hogy az első nyilvános 1956-os megemlékezés alkalmával a szervezet mellé álltak olyan ötvenhatos vezetők, mint Nádházi János és Petrás János. A sok eseményből végezetül egyet emelek ki: 1989. június 18-án az MDF vezetői tárgyalást folytattak a párizsi román emigráció három képviselőjével. Doina Cornea akkoriban a Ceausescu-rezsim ellen Romániában nyíltan fellépő aktivisták egyike volt, az ő lánya és Michnea Berindei jött egy társukkal Párizsból. Ma már meglehetősen valószerűtlennek tűnik, hogy egy kisvárosi értelmiségi csoport kapcsolatot keres a franciaországi román emigráció képviselőivel, azok eljönnek Gyulára, és a két fél beszélgetni – a tárgyalás szót ma végképp túlzásnak érzem – kezd a román–magyar konfliktusok lehetséges megoldásáról. Ám ez az esemény nagyon is jellemzi az akkori idők hangulatát. A találkozóra a fájdalmasan korán eltávozott Lipták András ügyvéd házában került sor, és egy helyben készült jó vacsora zárta. Markó István kivitte a határra a vendégeket, akik szomorúan pillantgattak át a számukra akkor még elérhetetlen szülőföldre. A kapcsolat egy darabig meg is maradt.
1989 második fele hasonlóan eseménydús időszak volt, ebből az időből a romániai forradalom, az Aradra és Csíkszeredára vitt segélyszállítmányok története a legemlékezetesebb. De ez a szakasz ennek a történetnek egy következő fejezete. 1989 őszétől reális lehetőséggé vált a szabad választás, a demokratikus intézményrendszer kiépülése. Megkezdődött a demokráciára jellemző pártstruktúra kiépülése. Korábban a helyi szervezetek jószerivel maguk szabták meg működésüket, 1989 őszétől az országos politika struktúrái és mozgásai váltak meghatározóvá, a helyi szervezetek már inkább csak reagáltak. Az új fejezet sem kevésbé érdekes, de már új történet.
