Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Mar belülről valami, míg ki nem rágja magát zenévé

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Haász János • INTERJÚ • 2017. november 24. 14:35
Mar belülről valami, míg ki nem rágja magát zenévé
Interjú Likó Marcellal, a Vad Fruttik frontemberével

Templomi kórusban énekelt a Kádár-kori Magyarország egy iparvárosában, kisgyerekként már Jean-Michel Jarre-t hallgatott. Szintetizátorról a keresztapja falán lévő gitárra váltott, első számát az őket feljelentő Molnár néninek szentelte. József Attila-díjas költő segít neki minél jobb dalszövegeket írni – ő Likó Marcell, a november 25-én a Gyulai Kultur Caféban koncertező Vad Fruttik frontembere. Az együttesnek eddig három EP-je és öt albuma jelent meg – a hatodik jövő áprilisra várható –, 2013-as lemezük vezette a Mahasz 40-es toplistáját, 2014-ben és 2016-ban Fonogram-díjat kaptak.

Likó Marcell

 

 – Hogy hogyan kerültem kapcsolatba a zenével? Már gyerekkoromban: anyám erősen vallásos, így nemcsak hittanra jártam, hanem a templomi kórusban is énekeltem. De a furcsa hangokat, zajokat, zörejeket egészen kisgyerekkorom óta szerettem, és hamar érdeklődni kezdtem a zene iránt is. A Kraftwerk volt az első kedvencem, meg Jean-Michel Jarre, így nem csoda, hogy egyik karácsonyra egy Casio monofonikus szintetizátort kaptam. Azon kezdtem el pötyögni, míg középiskolás koromban eszembe nem jutott, hogy keresztapám falán ott lóg apám régi gitárja. Akkoriban már divatos volt a gitárrock, ment a Kispál, meg Kurt Cobain-őrület volt, így én is gitárra váltottam, az első zenekarunk pedig egy Nirvana tribute banda lett.

– És mikor jött az a késztetés, hogy saját dalokat írj, ne másokét játszd el? Nemrég Bérczesi Robi erről azt mondta, hogy amint két akkordot el tudott játszani, már igénye volt, hogy zenét írjon.

– Tulajdonképpen nálam is hasonló volt ez, amikor egy kicsit már tudtam gitározni, írtam saját dalokat, olyanokat, mint a Hétfő reggel (ami a pisilésről szólt). Igaz, nem gondoltam arra, hogy ezeket majd egyszer játszani is fogjuk, bár ha jobban belegondolok, nem is játsszuk őket. A zenei érdeklődésem ekkoriban már tudatosan olyan alternatívák felé fordult, ami a divatostól eltért, nagyon sokat hallgattam otthon Sebőt, az Alice In Chainst is ekkor ismertem meg. Megszerettem a monoton, sámánisztikus zenéket, egyre inkább ennek az egésznek a révedős része foglalkoztatott.

 

 

 

– Ez már a Vad Fruttik korszaka volt?

– Igen, ez a nagyszerű Vad Fruttik név már 1996-ban megszületett, és rajtunk ragadt. És hát a kezdet olyan közhelyes volt, ahogy kell, garázsban próbáltunk, első számunk címe Molnár néni, aki nem egyszer feljelentett minket, mert hangosan buliztunk, vagy csak lélegzetet vettünk. Szóval igazi tiniség. Nagy szívfájdalmakat írtam ki magamból olyan címekkel, mint például Valóság. De játszottunk dallamos rágógumizenéket is, a Vízállásjelentés még a Youtube-on is fenn van, 1998-ban, a várpalotai városi tévé rögzítette, ahogy citromsárga melegítőben ugrálok valami dombon, még hajjal a fejemen.

– És mikor fordult komolyra a dolog?

– Amikor elmentem főiskolára, majd jelentkeztek a mentális problémáim, azután éreztem, hogy képes vagyok úgy írni, hogy az már vállalható. Azóta folyamatosan jegyzetelek, míg nem volt telefon, mindig volt nálam notesz, mostanában meg mindenre írok, ahová tudok.

 

 

 

– Említetted, hogy az egyik leghíresebb dalodban is a refrén így született.

– Igen, ezt el szoktam mondani elég gyakran, amikor az alkotásról kérdeznek. Futás közben már tudtam, hogy a refrén úgy fog kezdődni, hogy lehetek én is az egyetlen, ami tök jó volt, de mi rímel rá, mi rímel rá? Hogy kegyetlen? És akkor meghallottam a híradóban Erős Antóniát, hogy soha nem tapasztalt mértékben gyengült a forint, és meg is lett a folytatás. Nemrég az Artisjustól kaptam díjat dalszövegírói tevékenységemért, ott is elmeséltem, hogy mit is díjaztak most tulajdonképpen.

– Az, hogy a tévéből jött a refrén, jelez valamit a popkulturális médiumokhoz való viszonyodról? Általános értelmiségi, művészi hozzáállás, hogy nincs tévém, és azon is csak a Mezzót nézem. Te hogy vagy ezzel?

– Nekem sincs tévém, így nem is nézek, ez a fajta attitűd tehát megvan. De tumblrezek, meg streamelek, szóval van, ahonnan szennyezzem az agyamat. A tévével főleg az a bajom, hogy nem értem, hogyan lehet azt a sok hülyeséget elviselni, amit adnak. Gyerekkoromban még mindenki tudta, hogy nem kell, nem lehet komolyan venni, amit a tévében lát. De ez mára mintha elveszett volna a humorérzékünkkel együtt.

 

 

 

– A szövegírást elég komolyan veszed, legalábbis erre utal az, hogy Géczi János József Attila-díjas költőt kérted fel, hogy mentorod legyen.

– Én szerettem volna megtanulni dalszöveget írni, és jól írni azt. Bármerre jártam, ha nálam voltak a vázlataim, mutogattam a pályatársaknak, hogy vajon mit kell javítani bennük? Lovasinak, Szűcs Krisztiánnak, Beck Zolinak meg Egyedi Petinek, hogy tudom, írjak bele még egy rozsdás vasdarabot, mert te azt szereted. És aztán egyszer a Veszprémi Egyetemen volt egy esti rendezvény, ahova János hívott meg, és másnap megkerestem. Én nem tudtam, pontosan ki ő, csak hogy tanult ember, aki feltehetőleg nem csak a szívéből ír. És elég hamar elfogadtuk egymást, haverok, barátok lettünk. Aztán amikor az Athenaeum Kiadótól Szabó Tibor Benjámin felkért minket egy élettörténet-rekonstrukcióra, a későbbi Bunkerrajzolóra, akkor ez igazán fontossá vált, mert úgy, ahogy neki megnyíltam, ahogy neki meséltem a traumáimról, a sokkokról, amik az életemen végigkísértek, annyira nyíltan és őszintén másnak biztosan nem tudtam volna, csak szépítve, sokkal elkenősebben.

– Szóval egy terápiás folyamat is volt ez. Ahogy hallgatóként úgy érzi az ember, hogy maga a dalszövegírás, az előadás is az.

– Próbálok mindent pontosan megragadni és megfogalmazni. Meglehetősen érzékeny vagyok, azt mondhatom, hogy ha valami egy normális embert egy 10-es skálán mondjuk 2-es mértékben érint meg érzelmileg, az engem nagyjából lesokkol. És szerencsémre legfőképp a deprimált ügyek. Lehet, hogy emiatt a különös, felfokozott érzékenység miatt is tudok könnyen olyan állapotba kerülni, ami az alkotáshoz kell. Ott motoszkál bennem, belülről mar, míg ki nem rágja magát valamivé, zenévé, dalszöveggé.

– Ha a dalszövegeid, a zeneszámok mind egy-egy élethelyzet leképeződései, akkor így, évekre visszanézve mennyire tudsz még azonosulni azokkal?

– Az mind én vagyok, amit megírtam. Azok a szövegek fényképek rólam, azokról az állapotokról, amelyekben akkor voltam. Ma is mind én vagyok, ha visszatekintek rájuk, legfeljebb csak arra gondolok, hogy ma már másképp fogalmaznám meg őket.

 

 

 

– Az első albumotok 2006-ban jelent meg, bár a zenekar már jóval régebben működött. Mikor érezted, éreztétek azt, hogy megvolt a nagy áttörés, hogy Molnár néni szomszédságából, a garázsból ki-, a mainstreambe meg betörtetek?

– Amikor a Lehetek én is kijött. Ott lehetett érezni, hogy berobbantunk, ismertek lettünk. Szerencsénk volt, épp ez a fajta zene vált akkor trenddé, talán még világviszonylatban is, a Muse is akkor kezdte el a patetikusabb vonalát kiélni. Meg hát itthon, a Szécsi Pálon, Máté Péteren felnőtt emberek országában ez a búskomor kiéneklés jól illeszkedett a néplélekhez. Szóval ez volt, ami igazán beütött, akkor indultak el dolgok, kezdtek dicsérni a már ismert zenészek. Illetve akkor kerültünk a Megadó Kiadóhoz, Lovasiékhoz, ez is sokat számított.

– Gyulán először koncerteztek. Ez akár azt is jelenthetné, hogy fejlődőben van a vidéki klubélet. Te is így látod?

– Mióta a CD-piac öszszeomlott, a magyar zenekarok rengeteget koncerteznek. Egy időben mi is sok helyre jártunk, még középiskolai klubdélutánokra is, nyilván oda nem a pénz miatt. De a nagyobb fesztiválok, a városi rendezvények mellett jó pár klubkoncertünk is volt, illetve van még most is. Nemrég megnéztük viszont, és miközben a fellépéseink jelentős hányada ilyen klubozás, a bevételeinknek csak egy viszonylag kis része jön ezekből. Piaci alapon nehezen megy ez – szoktuk is mondani, hogy kellene még három-négy Budapest Magyarországra, hogy ez normálisan működjön, pár száz fős helyeket nem lehet megtölteni olyan jegyárakkal, ami versenyezni tudna a fesztiválokon fizetett gázsikkal. De a kezdő zenekaroknak nem emiatt nehéz, hanem mert nincsenek csatornák, amiken a még nem befutott bandákat meg lehetne ismerni. A Cseh Tamás Program se ér így sokat, mert a legfontosabb eleme hiányzik: a rádió. Egy időben a Petőfi rádiónak volt kultúrmissziója, de ez már nincs meg, pedig kellene. Furán hangzik, de a Nemzeti Kulturális Alapnak egyszerűen műsoridőt kellene vásárolnia, és ott játszani ezeket a zenéket, ahogy játszottak minket és a többi bandát a 2000-es évek elején.

 

 

 

– Legutóbb 2015-ben jelent meg stúdióalbumotok, azóta sok koncert és egy hightech-kísérlet volt. Mikor jön a következő lemez?

– Most készül az új lemezünk, a tervek szerint jövő áprilisban jelenik meg. Akartunk kihozni róla egy számot már most, novemberben, de arra jutottunk, jobb az ilyen daloknak, ha érnek egy kicsit. Még mielőtt megkérdeznéd, hogy milyen lesz: hangulatában olyan, mint egy Tarr Béla-film. Két dolog inspirált, amikor írtam, egyrészt az, hogy megszületett Emma lányom, ami felemelő érzés, ennek hatására lesz a lemeznek egy szakrális része. Másrészt lesz egy vigasztalós része, ami Emma édesanyjának szól, akinek kemény időszak volt ez. Viszont emellett a korábbiaknál jobban foglalkoztat ezen az albumon az, hogy milyen a mai Magyarország, milyen társadalmi folyamatok zajlanak. Nem politizálok, de vannak jelenségek, amik megérintenek. Korábban elsősorban önmagammal, a belső vívódásaimmal foglalkoztam, de most kell, hogy jöjjön némi hangsúlyeltolódás.

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)