Bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Sokan mondták már nekem, hogy ritka türelmes ember vagyok. Türelmes családapa, edző és átlagember vagyok. Igaz, ami igaz, nem sok minden dühít fel. Ritkán megy fel bennem a pumpa, ahogy szokták mondani. Igaz, huszonhét év élsport után és tizenöt profi ökölvívó mérkőzéssel a hátam mögött, azt hiszem, hogy megtehetem.
Megszoktam az évek alatti fejlődést, a napi „sportrutint”és a türelmes felkészülést. Gyermekkorom szegénysége és felnőtt életem bősége pedig megtanított arra, hogy kis dolgokon nem kell aggódni, a nagy „tragédiákat” már átéltem. Mégis, van egy-két dolog, ami felbőszít és kiforgat ember bőrömből. Vadállati énem a felszínre tör, és csak az ösztönöm vezérel. Ha, hagynám!
Jelenleg egy dolog tudja kihozni belőlem a sötétséget. A zebrán pofátlan és sunyi módon viselkedő autósok. Én is vezetek autót, ám én nem vetkőzöm ki önmagamból, és nem nyomom el a nálam gyengébbeket. Arról beszélek, amikor már a zebra elé érsz, neki lassítania kellene, ahogy azt az emberség diktálná. Mert, nem a KRESZ-ről beszélek, hanem arról, hogy nem taposunk a gázba, hogy centikkel, de én érjek át előbb a lassú, ügyefogyott, mitugrász gyalogos előtt. Hiszen akkor egy perccel később érek oda, ahova indultam, engem ne tartsanak fel holmi járókelők. Számomra ez a sunyiság és az urambocsá (!), szarevőség legteteje. Amikor babakocsis nőket, cekkeres néniket és iskolás gyermekeket nyomunk el, mert mi négy keréken gurulunk. Amikor gúnyos mosollyal az arcunkon nyugtázzuk, hogy sikerült „beszaratni” egy újabb sétafikáló palimadarat.
Ilyenkor kedvem lenne kiszakítani az ajtót, leordítani a haját, és akkora pofont lekeverni a síkparasztjának, mint Hulk Hogan egy pankrációs mérkőzésen. Eddig nem tettem, mert úriember vagyok. A ringbe menet is Gentlemanként konferáltak be. Ám azt megígérhetem, hogy egy nap valakit csúnyán felpofozok! Ezért is kérem, hogy viselkedjünk! Engedjük át a babakocsis hölgyet, a cekkeres nénit, az iskolás gyermeket és a durcás ökölvívót!
