Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Próbáljuk ki: könyököljünk rá az egyik térdünkre, üljünk így egy órán át, és közben ne mozogjunk!

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • G. K. E. • INTERJÚ • 2017. július 11. 16:30
Próbáljuk ki: könyököljünk rá az egyik térdünkre, üljünk így egy órán át, és közben ne mozogjunk!
Albrecht Júliával, a Gyulai Művésztelep Egyesület elnökével beszélgettünk a hétköznapokról

Volt olyan időszak az életükben, amikor évközben is kivettek albérletet Gyulán, hogy mielőbb befejezhessenek egy-egy nagyobb lélegzetű munkát. Az utóbbi esztendőkben már csupán három hetet töltenek itt folyamatosan, idén július 3-án érkeztek. Ők a művésztelepesek. Múltjukról és jelenükről egyesületük elnökét, Albrecht Júliát kérdeztük.

____Eredeti-P1140211.jpg

Albrecht Júlia, az Gyulai Művésztelep Egyesület elnöke

Fotó:Bagyinyszki Zoltán

– Miért Gyula?

– Ez úgy volt, hogy a szocializmusban a kultúrát kötelező volt támogatni. 1969-ben indultunk, amikor Gyula városa nagyon szeretett volna egy művésztelepet. Az 1920-as, 1930-as években már működött itt egy kolónia, elég jó nevű, profi festők, szobrászok dolgoztak, éltek a keretei között. Aztán jött a világégés, az elhurcolások, és felszámolódott. 1969-ben jutott eszébe néhány igényesebb vezetőnek, hogy megint jól jönne egy szabadiskola a városnak. Ezen felbuzdulva leadták az igénylésüket a Népművelési Intézetnek, arra az esetre, ha valakik, társaságok helyszínt keresnének, akkor ajánlhassák nekik Gyulát. A mesterünk, akit Tóth Tibornak hívtak, és akihez 12 éves korom óta jártam festészetet tanulni, de nem csak én, hanem az alapítók közül többen is, szakkört vezetett Budapesten, a 17. kerületben. Ő felfigyelt erre a lehetőségre. Úgy gondolta, jó lenne kivinni bennünket nyáron a természetbe, hogy ott is dolgozhassunk, ne csak a műteremben, hisz a művészeti tevékenységnek a plein air is része, ebben is gyakorlatot kell szerezni. Először Mohácsra irányítottak, amit ki is próbáltuk, de mivel elég sok probléma merült fel, lemondtunk róla. Gyulára 1969-ben jöttünk először, úgy, hogy a mesterünk előbb leutazott, megnézte a várost és tárgyalt az elöljárókkal. Nagyon lelkesen, támogató hozzáállással fogadtak, ezért itt maradtunk, jónak tűnt.

– Ma gyakran halljuk kifogásként, hogy Gyula mindentől messze van, szinte megközelíthetetlen. Önök nem érezték ezt a távolságot?

– Kicsit ugyan messze van Budapesttől, de ez már akkor sem számított. Többet ért, hogy a nyugalmas, csendes és igényes polgári kisváros, amely a Dunántúlon is megállná a helyét, azonnal megtetszett. A helyiek fogadókészsége megragadó volt, szívesen láttak vendégül bennünket, ezt erősítette a természeti környezet, hisz itt ki lehet menni a Körösökhöz, tájat, utcarészletet is lehet festeni. Ha leültünk egy sámlira az utcán, és elkezdtünk festeni, rögtön érdeklődtek, honnan, miért, mennyi ideig. Én 1969-ben 19 éves voltam, abban az évben vettek fel a képzőművészeti egyetemre. Ennyi idősen az ember másként ítéli meg a világot, mint érettebb fejjel. Nem egyszer megkérdeztük a kíváncsiskodókat, hol laknak, mit csinálnak, elmehetnénk-e hozzájuk, megnézhetnénk-e, van-e az udvaron valami festenivaló. Vagy ha úgy adódott, bekérezkedtünk egy pohár vízre. Ismerkedtünk, barátkoztunk a házigazdákkal, ők meg velünk. Azonnal nagyon szívélyesen behívtak, beengedtek. Ez ma már nincs. Elég sok enteriőrt, belső udvart, kertet, portrét készítettünk így, és nagyon sok ismerőst szereztünk rövid idő alatt, kiváltképp az egyszerű, idős emberek körében, mert ők voltak azok, akik ráértek. Néhány év alatt ráéreztünk, hogy ez egy olyan világ, amit gyermekkorunkban a nagyszülőknél már megtapasztaltunk. Ugyanazzal az életmóddal, világnézettel találkoztunk itt, mint amellyel náluk. Például az én szüleim is Törökszentmiklósról, Szolnok mellől költöztek fel a fővárosba. Szóval Gyula közel állt hozzánk. Ez is indokolja, hogy egy dokumentarista, realista festészet, szobrászat alakult ki a telepen. Kötődtünk ahhoz, amit láttunk, tapasztaltunk. A mesterünk is arra inspirált bennünket, hogy ne akarjunk azonnal művészek lenni és a nyugati világ modorában alkotni, mert úgyse fog menni. Egyelőre csak tanuljunk, szemlélődjünk. Ebből a kissé stúdiumszerű, tanulmány jellegű folyamatból nőtt ki a mi realizmusunk, amelyről a mai magyar művészettörténetben ismertté váltunk. Mindenfajta nagyképűség nélkül kijelenthetem, a magyar képzőművészet palettáján a gyulai művésztelep egy sajátos karaktert képvisel.

– Azok közül, akik 1969-ben, a kezdettekkor itt voltak, Júlián kívül vannak rendszeres visszatérők?

Rácz Katalin, aki szobrász, Vancsura Rita, aki kicsit később csatlakozott a csapathoz, Szakáll Ágnes Munkácsy díjas festőművész és a férje, Lakatos József Péter faszobrász, szoborrestaurátor, grafikus és versmondó, mindketten alapító tagok. Tömpe Emőke keramikus-szobrász, aki az utóbbi években inkább festészettel foglalkozik. Korábban Emőkével és Katával közös műteremben dolgoztunk. Sáfár Pál festőművészt én hívtam meg Gyulára még egyetemista korunkban. Azt hiszem, akkor kétszer le is jött, de aztán sokáig nem láttuk. Az utóbbi öt-hat évben társult ismét hozzánk. Közel húsz éve jön el rendszeresen Csíkszeredából Zsigmond Márton festő és Bara Barna szobrász. Doris Marschall-lal ők alapozzák meg a telep nemzetközi kapcsolatait. És nem utolsó sorban Székelyhidi Attila gyulai festőművész. Mi lennénk az öregek.

– Mi változott a rendszerváltás óta a művésztelep életében, gyulai fogadtatásában?

– A rendszerváltással ugye megszűnt a szocializmus, ami alapvetően nem volt egy jó dolog, viszont akadtak jó vonásai is. A kultúra támogatása kötelességszámba ment, az állami köztestületnek előírásszerűen kellett művészetre költeniük. A nagyberuházások, építkezések saját költségvetésük 5 százalékát képzőművészeti alkotásokra fordították. Ennek tulajdoníthatóan születtek meg a külső-belső muráliák, nőtt meg a köztéri szobrok száma. Ez a szisztéma az 1950-es évektől működött, tehát az állam mint mecénás hatékonyan dolgozott, nem kellett éhen halnia egyik művésznek sem. A rendszerváltozással megszűnt a Képcsarnok, megszűnt az Iparművészeti Vállalat, amely feloszlatásáig műtárgyak forgalmazásával foglalkozott. A helyükbe lépő magángalériák alacsony áron vették át a művészektől az eladásra szánt alkotásokat, és 150–200 százalékot tettek rá, hogy nagyobb legyen a bevételük. Akinek nem volt tanári diplomája, vagy más szakmája, képesítése, elmehetett takarítani, vagy beállhatott gyermekfelügyelőnek, hogy valamiből megéljen. Magyarországon ma megközelítőleg 7 ezer hivatásos művészt tartanak számon. Ehhez a mennyiséghez kicsi ez az ország. A 7 ezerből körülbelül hétszázan élnek meg a művészetükből. Mindenki másnak keresnie kell egy-két kiegészítő állást ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát. Ez a fajta társadalmi átalakulás nagyon nagy változást hozott az 1990-es években. Megrendelések, vásárlások már nincsenek, vagy csak elvétve fordulnak elő, mert az a réteg, amelynek megvolna az ízlése, igénye a szépre, az értékesre, elszegényedett. Ez a függöny lement! 1993-ra megszűnt az az eufória, amely az 1990-es évek legelején jellemezte az embereket, sokan bezárkóztak, elkedvtelenedtek. Annyira elszabadult a pokol, annyira megnőtt a bűnözés, hogy a lakosság félni kezdett. Budapesten lövöldözni, robbantgatni kezdtek a nyílt utcán, maffiózók számoltak le egymással. Szóval egy teljesen ismeretlen helyzet állt elő, amit sem kezelni, sem elfogadni nem tudott senki. A gyulai állapotokra lebontva: régi ismerőseink továbbra is szeretettel fogadtak bennünket, új kapcsolatok ellenben nehezen alakultak ki.

– Hogyan zajlik egy nap a művésztelepen?

– Ahogyan a régi mesterünk, Tóth Tibor megtervezte, elindította. Reggel 9-től 13 óráig műtermi munka folyik. Mindig olyan helyszínt választunk, hogy lehetőleg házon belül oldjuk meg a szállást és a munkát. Tavaly az Erkel Ferenc gimnázium kollégiumában töltöttük el a három hetet, nagyon kényelmesen, mert átmehettünk az osztálytermekből kialakított műtermekbe, idén a Harruckern János iskola bentlakásában rendezkedtünk be. Nem panaszkodunk, mert négy terem áll a rendelkezésünkre. Lehet aktot, tanulmányt rajzolni, mintázni, ki mit akar, azt csinálhat. Ebéd után két órán át, délután 3-tól 5-ig krokizunk, szintén modellel, majd vacsoráig kimehetünk a természetbe. Persze azt is ki kell találni, hánytól hányig, mert fordul a nap, változnak a fények. Van, aki csak 5-től 6-ig, vagy 6-tól 7-ig ül ki a szabadba, annak függvényében, hogy milyen fényviszonyokat választ. Az esti képek nyilván a későbbi órákban készülnek.

– Miből fedezik a tábor költségeit?

– Pályázatokból, de a város is támogat bennünket. Közvetlenül a rendszerváltás után, mivel kérdezte, mindenki kitárta a kezét, és azt mondta: miből? Addig csak a kosztot és az útiköltséget álltuk mi. Szállást kaptunk, belépőt a strandra és a várszínház előadásaira, s ha történt valami a városban kulturális téren, lehetőségünk volt azon részt venni. Még a kiállítási installációt és a műtermi felszerelést is városi pénzekből csináltathattuk meg. Ezeket az eszközöket azóta is használjuk. Finanszíroztak rendesen. Aztán snitt. Eltelt néhány év, és megtapasztaltuk, a támogatás mértéke mindig azon múlik, hogy az önkormányzati képviselők mit gondolnak rólunk. Hogy milyen irányba billen a művésztelep iránti hozzáállás: a szimpátia lesz-e erősebb, vagy az ellenszenv. Az 1990-es évek elején sajnos hol a közöny, hol az ellenszenv volt az erősebb. Az a szellemi teljesítmény, amit elértünk, amit felmutattunk, nem érintette meg a döntéseket hozó testületet. A képviselők csak azt érzékelték, hogy idejövünk a büdzsé terhére, majd elmegyünk, anélkül, hogy az ittlétünk bármit is lendítene a városon. Odáig jutottunk, hogy egy adott pillanatban már szállásra sem tellett, a telep fizetőssé vált, aminek az lett az eredménye, hogy lecsappant a résztvevők száma. Azután 40 évesek lettünk, az évfordulóra pedig megrendeztünk egy reprezentatív kiállítást a Szolnoki Galériában, amelyre Gyula város vezetőségét és értelmiségét is meghívtuk. El is jöttek, és ki is estek a cipőjükből, mert nem egy átlagos tárlat fogadta őket, hanem egy olyan válogatás, amelyben a legszínvonalasabb alkotások, díjnyertes és múzeumi tulajdonba került munkák is szerepeltek. Akkor jöttek rá, mekkora érték született a gyulai művésztelep működésének évtizedei alatt. Görgényi Ernő, a város jelenlegi polgármestere, hála Istennek, valódi kultúrember. Művészetpártolóként felismerte, hogy a művésztelep egy kifejezetten gyulai produktum, amely színvonalat képvisel, értéket teremt. Kötöttünk egy támogatási szerződést, amelynek értelmében kapunk is, és adunk is. Mi műtárgyakkal „fizetünk”.

– Olvasóink visszajelzésére engedje meg, hogy megkérdezzem: az aktrajzoláshoz mennyire nehéz élő modellt találni? Honnan jönnek, kik ők?

– Idén Békéscsabáról hívtunk egy hölgyet és egy úriembert, lévén, hogy a szomszédos városban két művészeti iskola is működik, és ott is szükségük van modellekre, de általában az történik, hogy körbetelefonáljuk az ismerőseinket, tudnak-e valakit. Jöttek már miskolciak, egriek is, a lényeg, hogy előbb-utóbb mindig akadnak, akik elvállalják. Velük szerződést kötünk, fizetünk nekik. Modellnek lenni ugyanis nem egyszerű. Irgalmatlan! Próbálja csak ki! Üljön mozdulatlanul egy órán át, de úgy, hogy könyököljön rá az egyik térdére. Két nap múlva fájni fog!

Összes cikk - lent (max 996px)
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)