Unokának lenni jó. Mit jó, kiváló! Főleg, ha olyan nagymamája van az ember lányának, mint nekem. Sajnos már csak az egyik él, de 11 évet az apai nagymamából is kaptam, az együtt töltött feledhetetlen emlékek miatt még most is hálás vagyok a sorsnak.
Szóval, a kondorosi mamám unokájának lenni nagyon jó. Bár a rendelkezésre álló ezervalamennyi karakterbe felsorolni a miérteket lehetetlen, mégis neki állok, szolgáljon itt bizonyítékul néhány triviális példa.
Unokának lenni jó, mert még a falun is nagy becsben tartott, és még a falun is nehezen beszerezhető igazi kapirgálós csirkét is megszerzik a kedvéért. ...mert a nagy nehezen megszerzett csirkék (és kakas is) kopasztására érkező fiatal rokont már konyhakész alapanyag fogadja. ...mert átengedik neki a távirányítót, még ha a nagymamák által nemigen kedvelt műfajú műsor megy is a tévében (Üvegtigris 2). ..mert ágyba kapja a kávét, és nagymama nem sértődik meg a durcás kelésen, az első véletlenül kimondott mondaton sem: nem kell kávé! ...mert úgy hallgat meg, ahogy csak egy nagyi tud, és úgy reagál, mint egy minden titkot tudó és értő barátnő.
Unokának lenni több mint jó. És hogy ezt most mind miért írtam le? Ha máskor nem is jut eszembe, most, karácsony közeledtével kívánom, jusson eszébe mindenkinek, ki az, kik azok, akikre feltétel nélkül számíthatnak. Kizárólag egy családtag lehet az, aki bár lehet, hogy nincs mindig ott, de ha kell, akkor nagyon „ott van”. Még ha kapirgálós csirkéről van is szó.
