Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Emberségről példát, avagy „A Papa”

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Fodor GyörgyINTERJÚ • 2017. február 05. 14:00
Emberségről példát, avagy „A Papa”
A Pedagógus Piknik Projektsorozat első része

Negyedszázadot egy iskola élén töltött el Domokos Imre Gergely igazgató úr, tanár úr, a gyulai képzőművészet megkerülhetetlen mentora, a szívből jövő, emberséges és tartós tudást közvetítő oktatás lelkes támogatója. Több száz értelmiségi és még több szakember vagy művész köszönheti neki, hogy elindult az élet rögös útjain. Igazgató úr 1994-ben ment nyugdíjba, de azóta sem pihent sokat, hiszen hihetetlen gondoskodással, meleg szeretettel szervezte családtagjainak az összejöveteleket. Három gyermek tisztes felnevelése mellett mindig igyekezett egyenlő mértékben figyelmet fordítani hat unokájára, és ennek hála, immár élvezheti hét dédunokája mosolyát is. Nincs ember, aki jobban megérdemelné, hiszen Imre bácsi olyan tiszta lélekkel, olyan intenzív és barátságos kisugárzással rendelkezik, hogy magam sem tudtam másképp szólítani az elmúlt közel 30 esztendőben, mint ahogyan legjobb barátom, Balázs unokája sem, azaz „A Papa”. Hogyan alakult ki körülötte ez a tisztelet, hogyan jutott el a békés nyugdíjas évekig, merre sodorta és mire tanította az élet, klasszikus környezetben, egy kényelmes fotelben, gyermeki szívvel hallgatva a bölcsességeket, otthonában kérdeztem mindezekről.

____Eredeti-GYHRCSD_0001.JPG

fodor györgy beszélgetett domokos imrével

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba 

Fodor György (FGy): – Imre bácsi 24 éven át irányította az 1. Számú Általános Iskola életét, mindennapjait. Mikor került az iskolába, hogyan vezetett idáig az útja?

Domokos Imre (DI): – 1957-ben kaptam lehetőséget, hogy taníthassak az iskolában. Akkor a 32 csintalan fiúból álló 5/a osztály került az osztályfőnöki kezeim alá, akik a jubileumi 50. után, idén – sajnos már 13 fővel kevesebben az élő sorában – megtartották az 55 éves találkozójukat is, hogy élénken megmaradt történetekkel emlékeztessenek arra, hogy aki ezt a pályát választja, az hivatást is választ. Rövidesen, 1960-ban kineveztek igazgatóhelyettesnek, majd 1970-től igazgatónak. A szakmai felkészültségben sokat jelentett, hogy a pedagógus munkaközösségek megalakulásától vezettem a gyulai városi és a járási rajz munkaközösséget 1972-ig, 1980-tól pedig a városi és vonzáskörzeti (Lőkösháza, Elek, Kétegyháza – magyar és román) iskolák igazgatói munkaközösségét irányítottam egészen 1994-ig.

FGy: – És éppen dr. Fodor Györgynét váltotta az igazgatói székben, aki ugyan nem rokonom, de érdekes egybeesés, így közel 50 év távlatából…

DI: – Valóban különös, de korábban is volt már alkalmam Fodorral találkozni vezető pozícióban, aki nem önszántából hagyott belekóstolni az iskolavezetés korántsem konfliktuskerülésről ismert világába. Pályafutásomat a szegedi tanárképző főiskola földrajz–rajz szakáról kikerülve Csökmőn kezdtem. Kinevezésemet 1953-ban kaptam kézhez. 1956 októberében a távozásra kényszerített igazgató, egy bizonyos Fodor Gyula helyére neveztek ki, amely feladatot a hirtelen kialakult bizonytalan helyzet és a tantestület bizalma testált rám, és amelyet a történelmi helyzettől egyelőre függetlenül igyekeztem nagy odaadással és precizitással végezni. A falu azonban elég kicsiny helynek bizonyult, az 1950-es években pedig igen sokan gondolták úgy, hogy életüket inkább a komoly pártpolitikai akaratnak szentelik, így a kb. 20–22 főből álló tanerőt is hamar elérte a hihetetlenül hatékonyan működő besúgóhálózat, és a frissen megválasztott, messziről jött, új igazgató személyét sem sokáig respektálták. Amíg a Forradalmi Bizottság egyetlen pofon nélkül alakult meg, nem volt ilyen humánus a feloszlatása, ahogyan én sem véletlenül távoztam az ottani, vidéki katedráról…

FGy: – 1956-nak volt szerepe a helyváltásban?

DI: – Egyértelműen volt, hiszen Csökmőn is akadtak olyan párttagok, akik a fennálló rendszer mellé álltak, és nem nézték jó szemmel, ha az ember messziről jött, főleg ha liberális értelmiséginek vallotta magát, pláne nem, ha az oktatásban is próbálta a világban való nyitott szemmel járást közvetíteni. Koholt vádakra alapozva nem újították meg a Magyar Dolgozók Pártjában és a megalakult Magyar Szocialista Munkáspártban a tagságomat, én pedig magánemberként nem igyekeztem megfelelni semmiféle pártállás kívánalmainak. A falut elhagytuk, és az álláskeresők bizonytalan létére kárhoztattunk néhány hónapig. Szerencsés párhuzam, de végül Gyulára kerültünk, vagyis hazatérhettem gyermekkorom szeretett városába, ahol újult erővel vágtam bele az oktatásba.

FGy: – Szerintem generációk örülnek, hogy így történt. De mégis milyen fogadtatásban volt része Gyulán?

DI: – Gyulára már családos emberként érkeztünk haza. Velem jött Csirike, a nejem, aki tanítónő volt, és megvolt a kislányunk, Babika és a fiunk, Imre. Nagy szeretettel és készségesen fogadtak. Mindketten elhelyezkedhettünk, és így a család anyagi problémája megoldódott, Zoli fiunk már gyulainak született, persze mind az „Egyesbe” jártak. Csökmőn mindent tanítottam, de Gyulán már csak azt, amit szerettem, rajzot és földrajzot egyaránt, ugyanakkor a korábbi átfogó tanításnak hatalmas előnye volt, hiszen a változatosság széles látókört biztosított, és empatikusságra nevelt, amelyből az elengedhetetlen kollegialitás fakadt.

FGy: – Milyen pedagógiai elv szerint tanított, kitől lehetett tanulni, volt kiből meríteni a kezdeteknél?

DI: – Megjegyzem, hogy nagyon sokat tanultam James L. Hughes torontói pedagógustól, aki a nálunk 1893-ban megjelent kézikönyvében a következőt írta: „Óvni kell azonban a tanítót attól a gondolattól, hogy neki nincs is egyéb dolga, mint tétlenül nézni, miképp teszik a gyermekek felfedezéseiket. Nem kell őket kísérletek végzésében saját leleményességükre bízni, hogy bizonyos eredményekhez jussanak. A tanítónak kell a vezetőnek lennie, illetőleg a forrásnak, amelyből az okulás folyjon. De neki nem szabad a gyermekeket csak bizonyos ismeretek tárházaivá tenni, hanem rajta kell lennie, hogy minden tényt, mihelyt magukba vették, fel is tudjanak használni.” Ezt a kis könyvet igazgatóként a tantestületi értekezletekre is szívesen bevittem, mint egyfajta Bibliát, és ma is jó szívvel ajánlom minden ifjú és haladó szellemű pedagógusnak, természetesen a kor szokásait hozzáigazítva. Mindig azon voltam, hogy az oktatás gyakorlati legyen, hogy a képességeket tevékenység útján lehet fejleszteni, hogy a gyerekek, ha pl. matematikaórán mértékegységeket tanulnak, akkor tudják, mennyi az 1 kg, hiszen megmutatják neki, megmérheti, megfoghatja, érzékelheti. Világosan kell látnunk azt, hogy az emberben a különböző tevékenységek gyakorlása alakítja, fejleszti ki a sikeres tevékenységekhez szükséges képességeket. Ebben az esetben félrevezető az olyan kijelentés, hogy a tanulónak nincs képessége ehhez vagy ahhoz. Akkor valószínű vagy a tanuló, de ami még valószínűbb, a pedagógus nem fordított elég időt a tevékenységre, amely fejlesztőleg hat. Természetesen minden gyereknek megvannak az alapadottságai, de ezeket el kell választani a képességektől, amelyek igenis kimozdíthatóak rejtett állapotukból. Megjegyzem, nem egyfajta képesség van, képességek vannak: kommunikációs, cselekvő, megismerő, motivációs stb. A pedagógus hivatás feladata, hogy a gyermek képességeit a lehető legkevesebb üresjárat beiktatásával a lehető legmagasabb fejlettségi szintre emelje, amelyből egyenes ágon következik a tehetség megtalálása és differenciálása, vagyis igaza lehetett Edisonnak, aki azt mondta: „A lángész: 1% ihlet és 99%-ban verejték.” Saját tárgyamnál, a rajznál különösen fontos volt pl. a vizualitás és a valóság pontos felmérése, tudatosan törekedtem a megfelelő esztétikai nevelésre, ebben az esetben készségfejlesztésről volt szó.

 

____Eredeti-GYHRCSD_0031.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

FGy: – Köztudott, hogy Imre bácsi kiváló képzőművész is, ez a rajztanárságból fakad, vagy éppen fordítva, a művészi véna indította el az esztétikai nevelést?

DI: – Már gyermekkoromban stabilabban fogtam a ceruzát, és szerettem a természetet figyelni. Érdekeltek az anyagok: a papír, a fa, a víz, a föld és a bronz megmunkálási lehetőségei. Talán ennek köszönhető, hogy figyelmem fokozatosan a vizuális kultúra magasabb szinten való megismerése felé fordult. Már a mi generációnk felsőoktatása is – ahogyan mostanában megint – szakpárokban gondolkodott, és így lettem én rajz–földrajz szakos. Kevesen voltunk az évfolyamon, még kevesebben végeztünk, de aki benn tudott maradni, az mind egyfajta művészlétet alakított ki a saját szórakoztatására. Ebből később mások megajándékozása lett. Szívesen készítettem kisplasztikákat iskoláknak, vadásztársaságnak, emlékplaketteket személyes jó barátaimnak találkozókra vagy családtagjaimnak ünnepi alkalmakra. Kísérleteztem a bronzzal, szerettem az absztraktokat. Igazán azonban a festészetben éreztem magam otthon, és az nyugtatott meg leginkább. Tájképeket, életképeket és régi emlékeket festettem meg. Ahogyan Hajnal Gábor József Attila-díjas költő írta: „Emlékeinket gonddal retusáljuk, / így születik új valóság kezünk alatt / a múltból az igaz, amit mi vallunk, / a jövő vásznán már csak ez szalad.” Ma is szívesen veszem a kezembe egykori ötleteimet, gondolkodom rajtuk, vannak újabb terveim is, remélem, nem hagy el a kreativitásom.

FGy: – Engedtessék meg egy személyes megjegyzés. A „tehetséges kéz” gondolatát megragadva, talán nem véltetlen, hogy Domokos Balázs, az unokája egy jó hírű, elismert, kreatív, ötletgazdag építészmérnök lett.

DI: – Igen, Bali is mindig szeretett rajzolni, benne megvolt a spontán öröm és akarat, hogy létrehozzon egy új képet. Nem feltétlenül műalkotást akart, hanem csak alkotni, és ez az igazi pedagógus álma. Ilyen gyermekeket szeretne mindenki találni, tanítani, akikben megvan a hajlandóság, hogy a hajlamukat erősítve – később tudatosan irányítva – a tehetségüket kibontakoztathassák.

FGy: – Nyilván fontos a tehetség, különösen fontos, hogy milyen alma materből indul valaki. Milyen lehetőségei voltak egy 1-es iskolás diáknak képességeinek kibontakoztatására?    

DI: – A város egyik legszebb, szecessziós épületében minden évtizedre jutott valamilyen tagozat vagy újító törekvés, amely a diákok boldogulását célozta. Például 1959-ben bevezették a Kodály-módszer alapján működő ének-zene tagozatot, 35 éven át működött, számtalan tehetséget adott az országnak. A történelem szaktantermünkben muzeális értékű néprajzi gyűjteményeket, a könyvtárunkban eredeti Jókai összes köteteket láthattak diákjaink. Természetesen fontos szerepet kapott iskolánkban a rajz és vizuális kultúra oktatása. Szakköreinken a nebulók linómetszetet, kőnyomatot, monotípiát, rézkarcot, agyagmintákat készítettek, amelyekből hihetetlenül élménygazdag kiállításokat szerveztünk. A kabinetrendszernek köszönhetően szaktantermek épültek, sokszor a diákok segítettek a továbbfejlesztésben. Folyamatosan különféle klubjaink működtek: színjátszó, rádiós, idegenforgalmi, helytörténeti, nádból eszközkészítő, intarziakészítő, számítástechnikai, könyvtáras. A klubok a nyelvtanulásra is alkalmat kínáltak. Az orosz megmaradt – mint lehetőség. Az országban azonban egyedülállónak számított, hogy az ELTE egyik kísérleti bázisiskolájaként indítottuk el 1973-ban az eszperantó nyelv oktatását, amelyet 1986-ig vittünk. A szakmai tárgyak és a mindennapi életre való felkészítés mellett a sportra is nagy hangsúlyt fektettünk. 1969-ben a Művelődési Minisztérium ajánlatot tett az 5. osztálytól bevezethető úszásoktatásra. Talán a gyulaiak számára ismertek azok a kiváló eredmények, amelyeket az iskola úszói a világbajnokságig, sőt az olimpiáig halmoztak.

FGy: – Azt bátran állíthatjuk, hogy aki dolgozni, tanulni, sportolni akart, biztonságos, szeretetteljes légkört és élményalapú oktatást kapott az 1-esben. Mennyiben volt más a rendszerváltás előtti iskolai élet, mint 1990 után?

DI: – Az igazság az, hogy semmivel, csak „másképpen neveztük a gyermeket”. Az oktatás nem volt diktatórikus, csak rendszerető, nem volt túlzottan poroszos, csak rendszerszerű. Régen ugyanúgy voltak szakkörök, csak szakraj formájában, ugyanúgy alapítottunk iskolaújságot – a Kisdiák címlapját magam terveztem, és nagy szeretettel segítettem a lap működését –, működtettünk önképzőköröket, iskolarádiót, foglalkoztunk drogprevencióval és mentálhigiénés ismereteinket is folyamatosan bővítettük. 1975-től szerveztünk gyárlátogatásokat, 1978-ban áttértünk az A és B hét órarendszerre, de már 1977-től elindult a kabinetrendszerű oktatás, 1982-ben az 5 napos tanítási hétre szoktunk át. A ’80-as évek elejétől komoly munkát fektettünk abba, hogy diákjaiknak lehetősége legyen a modern, versenyképes ismeretek elsajátítására. 1984-től oktattunk számítástechnikát, 1986-ban bevezettük a mindennapos testnevelést, használtuk a tömegsport fogalmát, 89-ben átálltunk az angol és német oktatására, de meghagytuk az oroszt is szakkör formájában. Diákjaink 1990-től tanulhattak háztartási ismereteket, modellezhettek, képzőművészettel foglalkozhattak. Tudtuk azonban, hogy nem mindenkinek egyformák az igényei és képességei. Már az 1970-es években tisztában voltunk a differenciált oktatás, a pályaorientáció, a halmozottan hátrányos helyzet fogalmaival, továbbképzéseken hallottuk, mik a legfrissebb oktatási metódusok, mit kezdjünk a leszakadókkal és a tehetségekkel. Ezek szükségszerűen jelentkező problémák voltak, mivel 1974-ben a „zártság” feloldása címén a remetei nevelőotthon 80 lakóját az iskolánkba kezdték járatni, 5–8. osztályig. Az oktatás színvonalát megtartva, a mindennapos délelőtti foglalkozások mellett, kezdetben úttörőrajokban, majd később klubokban emeltük.

FGy: – Mennyire volt szabad keze az iskoláknak a rendszerváltás előtt és után?

DI: – Az 1980-as évektől a központi-állami irányítás lazulásával a helyi kezdeményezések egyre jobban érvényesülhettek. Nem mindenkinek volt már szüksége a „gondoskodásra” – bár ez kényelmes volt, csak végre kellett hajtani az utasításokat. Az olyan tantestületek, mint a miénk is, tudatában voltak annak, hogy az iskolának egyéni és sajátos arculatot kell adni, és nem lehet lemondani arról, hogy neveljen, mert „nevelésre ítéltetett”. Nem többet, hanem eredményesebben kell dolgoznunk, ennek feltételeit igyekeztünk biztosítani. A Rendtartás helyébe 1987/88-as tanévben a Szervezési és Működési Szabályzat lépett, amely a helyi viszonyokra és sajátosságokra épült. Az iskola önálló költségvetéssel, az igazgató munkáltatói jogkörrel rendelkezett. Szerencsés városka volt Gyula, mert a rendszerváltás utáni első, szabadon megválasztott polgármestere, dr. Pocsay Gábor kellően óvatosnak mutatkozott az oktatásügyben, és meghagyta az iskoláknak, hogy dolgozzanak ki önálló és állandó szervezési és működési szabályzatokat, valamint a gazdaságügyben is szabadabb kezet adott, mert az ott folyó oktató-nevelő munkát eredményesnek tartotta. Megmaradt az iskolák nyugalma és jogfolytonossága. Az iskolán belül elkezdtünk önállóbban működni, munkaközösségek szerveződtek, nevelési értekezleteket tartottunk, amelyeken a saját céljainknak megfelelően határoztunk a legfontosabb kérdésekben, immár nem pártpolitikai érdekeknek alárendelve.

FGy: – Aztán mégis a politika emésztette el az intézményt…

DI: – Mérhetetlenül fájdalmasnak tartom, hogy az 1990-es évek közepétől néhányan fokozatosan elfelejtették azt a meghatározó 8 esztendőt, amit az iskolánk falai között töltöttek, és tudatos és módszeres ellehetetlenítéssel elérték, hogy 100 kemény, küzdelmes év után az 1. Számú Általános Iskola végleg bezárja kapuit. Az előbb elmondottak csak porszemek, egy villanás abból a 42 évből, amit a pedagóguspályán töltöttem, ebből 37 évet az 1-esben. Második otthonomnak tekintettem, az akkori városvezetés pedig „egy tollvonással” megszüntette a működését. Visszatérő gondolatom, hogy miért, miért, miért? A „prolinak” hívott iskolából kifejezetten sok érték jött létre. Közel 10 éve ott áll üresen, lassan az enyészeté lesz. Ma már csak emléktábla hirdeti az egykori alma mater funkcióját. Köszönettel tartozom ugyanakkor az egykori, fáradhatatlan kolléganőimnek, akik az iskola emlékére létrehozott alapítvány segítségével tiszteletre méltó könyvvel idézték meg a történelmi jelentőségű oktatási intézmény múltját.

FGy: – Az oktatás most sincs könnyű helyzetben, de végezetül mégiscsak valamiféle reménnyel kérdezem, mit tanácsolna a kezdő pedagógus generációnak? Mire figyeljen, hogyan állja meg a helyét a jelen katedráján?

DI: – Első és legfontosabb, hogy legyenek motiváltak, ne szakmát, hanem hivatást válasszanak. Ne gépiesen cselekvő, uniformizálni akaró tanárok, hanem liberálisan, demokratikusan, rendszerszerűen gondolkodó pedagógusok legyenek. Alakítsanak ki magukban egy jól körülhatárolt pedagógiai koncepciót, amelytől igyekezzenek egy életen át nem eltérni. Legyenek céljaik, szerezzék meg az eszközkészletet, és végezzék el a kitűzött feladatokat, ne ódzkodjanak az ellenőrzés fontosságától sem. Állandó továbbképzésen élesítsék elméjüket, figyeljenek a kortárs rendszerszerű változásokra. Tudom, mert magam is figyelem, hogy a kortárs oktatáspolitika mennyi terhet ró a pedagógustársadalomra. De talán a saját életpályám is adhat elégtételt arra vonatkozóan, hogy kevés olyan hálás hivatás van széles e világban, mint a tanárlét, még ha szolgalét is. Azt üzenem tehát, hogy a fiatalok ne veszítsék el a hitüket, és továbbra is hangsúlyozom, hogy a szülőkön kívül a tanár az, aki emberségről példát adhat, és megteremtheti azt a harmonikus légkört, amelyben a nebuló felnőtté érik. A felelősség nem kevés, de a siker messzemenően közös. Ez lesz a legnagyobb feladat. Egy értékválságban szenvedő világban újra szabadon, ugyanakkor felelősséggel gondolkodó közösséget építeni. Sok sikert kívánok hozzá!

FGy: – A fiatal pedagógus generáció nevében köszönöm „Papa” hasznos tanácsait és az útravaló beszélgetést. Jó egészséget és sok örömet kívánok a volt tanítványokban, de elsősorban az unokákban és dédunokákban.

 

____Eredeti-GYHRCSD_0016.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

 

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)