Nem is tudom, hogy miért, már egy hónapja kívánom a szalonnát, a szalonna ízét és illatát. Rágni a puha főtt vagy füstölt zsírt. Édeskés lila hagymát pucolni és karikára szelni hozzá. Fatányérra rakni, szépen egymás mellé sorakoztatni a csíkokra vágott szalonnakatonákat, melléjük halmozni, dombozni, egy kupacba rakni a lila hagymát. Recés, fanyelű nagykéssel kanyarítani a lőkösházi parasztkenyérből, hozzá egy emberes, nagydurcás szeletet. A fatányérra tenni, a szalonnakatonák és a lilahagyma-halommal pont szembe helyezni el gyönyörű formájú és illatos kenyérszeletem.
Lelki szemeim előtt ezekkel a finom képekkel indultam szalonnavásárlásra Gyulán. Rutinos vásárlónak vagyok mondható, ám a hústermékekkel mindig hadilábon álltam, talán ez azért is van, mert csak alkalmi, „megkívánom húsfogyasztó” vagyok. A húsokat márpedig ismerni kell. Belátva húsismereti hiányosságaimat, a húspult mögött álló eladóra támaszkodom, persze szigorúan csak képletesen, s igyekszem leplezni tudásbeli gondjaimat. Előadom, hogy hetek óta mennyire kívánom a szalonnát, s hogy úgy ennék valami finomat, ezért ajánljon már nekem valamit. A hentes 45 fokos szögben jobbra kifordul, majd a mögötte lévő, hatalmas húsvágódeszkán fekvő tetemes szalonnadarabra bök ujjával, rapid így kommentálva: – Finom is, főtt is, olcsó is.
Nekem arról a nagy zsírszeletről ott akkor sok minden eszembe jutott, ezt a három szót kivéve. S nekem eszem ágában nem volt megvenni, így első látásra biztosan nem.
– Nincs valami húsosabb? – kérdem, adva a hozzáértőt.
A hentes az előttem lévő húspultra mutat, egy nagyon szépen szelt, elegáns, galléros húscsíkkal bíró szalonnára, majd gyorsan odaveti: – Sokkal drágább és nem olyan finom.
Ezzel persze engem nem győzött meg, mert annak a szalonnának, kérem, annak volt esztétikuma. A szememmel továbbpásztázok a húspultban, s mutatok egy újabb, nekem tetsző darabra.
– Az fokhagymalében pácolt, nagyon finom, de valamivel drágább attól – s mutat ismét, törzsében 45 fokban kifordulva maga mögé. Hát valami biztosan lehet abban a szalonnában, gondoltam magamban, ha már kétszer is megfordult utána. Ilyet egy férfi csak egy esetben tesz, ha jó nő megy el mellette az utcán, akkor tutira kötelező, sőt illik visszafordulni, mert ezt a nők is elvárják tőlünk, s megbántani pedig nem akarjuk őket.
Legyen hát a 180 fokban a hentes mögött elhelyezkedő szalonnából egy darab, illetve a fokhagymásból is legyen – döntöttem el magamban, s ebben a sorrendben kérem az árut a hentesmestertől, akinek az arcán látom az öröm gyöngyeit, mert veszek a nagyon-nagyon ajánlott szalonnájából is. Óvatosságból azért még megkérdezem tőle: – Disznóból van-e a szalonna, mert én tényleg csak kóstolónak, egyelőre…?
A hentes kezéből a kés éppen nem esett ki, ám kése és a hentes teste tényleg kimerevedett egy pillanatra, a Windows 98 produkált annak idején ilyen hirtelen lefagyásokat. Ebből a vágódeszka feletti mozdulatlanságából és csöndből úgy nézett ki rám, mint hülyegyerekére néz szelíd tekintettel szerető anya. Én láttam a szemében, hogy valami baj lehet a kérdéssel, de ő újraindítva kését és magát, szelíden ezt válaszolta: – Nem mangalica.
Majd éles mozdulattal kanyarított a szalonnából egy falatra valót nekem, nyújtotta kezében, hogy kóstoljam meg. Idióta idilli zavaromban utasítottam vissza, hogy a kóstolást nem itt, helyben gondoltam, hanem majd otthon tenném meg, magamban. A hentes ettől sem jött zavarba, saját szájába lökte be a zsíros falatot. Én próbálván helyretenni előtte buta magamat, utolszor még megkérdeztem: – Magyar disznóból-e a hús, illetve a szalonna?
Ő jobb kezével, benne a késsel, annak hegyével keletre mutat egy táblára, amin nagybetűkkel ezt olvasom: Magyar termék. Ellenőrzött magyar állományból.
– Összesen háromszáznyolcvanöt forint lesz – mondja, és csomagolja gyorsan. Szó nélkül fizetek, megköszönöm, a húspulttól ellépve, szatyromban a két szalonnaszelettel, indulok haza, azt ismételve magamban, nem mangalica.
