A Katona József Színház Ahogy tetszikje a tószínpadon
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Július 9-én már a hosszú, kígyózó sorban bejutásra váró közönség is hallotta – és fél szemmel látta is – ahogy a színészek a tószínpad közepén ülve muzsikálnak kitartón, hogy miután a nézőtéren mindenki elfoglalta helyét, ők is meghatározzák számukra a magukét. Az ardennei erdőben összegyűlt „számkivetettek” aztán mindannyian sorra ki is bontakoztatták egyéni és közös történetüket, megvívták küzdelmeiket, szőtték szerelmeiket, hogy aztán a mese végén – annak rendje és módja szerint – mindenki elnyerje méltó jutalmát, avagy büntetését.
A márciustól a Katona Kamrájában, meglehetősen sötét közegben játszott mű először volt látható a szabadban, ami a gyulai helyszínen – háttérben a várral, fákkal és igazi madarak csivitelésével – az időközben fokozódó természetes sötétségben egyre jobban érvényesült. Pedig kamaradarabot nagyszínpadra vinni szintén nagy merészség, de a színészek mindezt akadály helyett kihívásnak tekintették, és még a tó adta lehetőségeket is játékukba építették. A hangosítás eleinte persze okozott némi zavart – túl azon, hogy hangjuk mellett a szelet és egyéb zajokat is felerősítette – de a dinamikus fények és a minden lehetséges szinten megmutatkozó ötletesség hamar elterelte róla a figyelmet.
Závada Péter több ponton aktualizáló szövegkönyve nemcsak nagyon mai nyelven szól, deKovács D. Dániel rendezésében további humorforrást is ad, ami persze bizonyos mértékig aktualitása élettartalmát is meghatározza, a boldogság különböző módon történő keresésének lényege azonban így is megmarad. Sőt, számos dramaturgiai megoldásra reflektálva önmagukat is parodizálták – néhol talán túlságosan is –, és a helyi sajátságokat is – szóban és tettben egyaránt – kihasználták. Így történhetett meg, hogy elhatalmasodó depressziójában Orlandóként Tasnádi Bence egyenesen a várnak vette útját, majd szerelmi bánatában egy hatalmas kővel a zsebében a tó felé indult, és Ónodi Eszter is hasonló célból próbálkozott a vízzel – de a többiek még idejében figyelmeztették –, egy óvatlan pillanatban azonbanHegymegi Máté egy hangos csobbanás kíséretében el is merült a hullámokban.
Sok humor és nyitottság, okos és bátor kísérletező kedv jellemzi a bravúros színpadi megoldásokban és sziporkázó ötletekben bővelkedő produkciót, mely finom intellektusú, felkészült, művelt és érett rendezőről tanúskodik. A szerepátfedések többlettartalmat adnak, a „színpadi film” visszatekercselések pedig gyors sík- és időváltásokat tesznek lehetővé, míg a díszlet parádésan ötletes alkalmazása a látványban elmerülőt gyönyörködteti.
A darab – épp frissessége és nyitottsága által – bizonyos kor- és konvencionális határ fölött – megosztó, így a nézőtéren is akadtak páran, kik értetlenül vonogatva szemöldöküket néztek össze, majd hagyták el a teret. Félidőn túl azonban kissé megfáradt a figyelem – vagy csakugyan belassult kicsit – ám a végére újra erőre kapott, mivel a rendezés bravúros megoldással billent a „jók” és a „rosszak” megkülönböztetésén.
Az Y generációba tartozó alkotók úgy állították színre a kortárs alkotójuknak tekintett Shakespeare művét, hogy az négy évszázad elteltével is izgalmas, új, felfedezésekben és megmutatnivalókban gazdag maradt, és ahogy azt talán a nagy mester is tette volna napjainkban.
