Peter Cizmar és Cibula Péter a gyulai Várszínház kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A bejátszandó terület ezúttal nem a színpad, hanem rendhagyó módon a kamaraterem közepe, a két oldalra tett, a sor közepén megosztott nézőtérrel, ami kereszt alakzatban hagy átjárást a színészek számára, akik keresztül-kasul, minden irányból érkezve és távozva maximálisan be is játsszák a teret.
Mivel az előadás szlovák nyelvű, a felső sarkokba helyezett kivetítőkön futó magyar feliratról azt gondolhatnánk, hogy elvonja – de legalábbis megosztja – a figyelmet, a közös nyelv hiánya egy idő után azonban épp felerősíti a gesztusokat, és kifejezőbbé válik a játék.
A július 7-i, erősen Hamlet-központú előadás azt a bizalomvesztett dán királyfit mutatja be, aki magányos, mélyen csalódott, kételkedő és ellentmondásos érzelmekkel teli. Aki a helyét és az élete értelmét egy olyan világban próbálja megtalálni, amelyben már semmilyen érték nem létezik – neki pedig csak a mindent elsöprő szomorúság marad. Vajon a bosszú elegendő ok az életre?
Ebben a felfogásban a darab egyben színészközpontú is, mivel Hamlet szerepét két színész – Peter Cizmar és Cibula Péter – játssza, ezzel tárva fel egyúttal a szenvedés, a kételkedés, a keresés, minden bánat, minden csalódás különböző árnyalatát és a kétségbeesés két arcát is. Mintha mindenkiben rejlene valamennyi belőle. Amíg egyikük Hamlet, addig a dialógus partnere egy másik szereplőt alakít, majd váltanak. Minden karakterrel új világot tárva fel, leginkább saját testük és mindössze néhány egyszerű kellék segítségével, mindvégig bensőséges kapcsolatot tartva a közönséggel. Minden mozdulatuk üzenet, minden gesztus, arcrezdülés erősebb a kimondott szónál.
Az egyszerű kellékek fontos és aktív elemei az előadásnak, egyértelműsítik a karaktereket (egy könnyű sál jelzi Opheliát, a sötét özvegyi sál a királynét, az arcmaszkok a vándorszínészeket, a bot hol kardként funkcionál a harcban, máskor a sírásó lapátjává válik stb.), a mezítlábasság a nyitottságra, az őszinteségre és Hamlet hamis elmebajára, a hát mögött tartott ököl pedig a töprengő királyra utal.
Szimbolikusan hatnak a játszott terület helyei, a fények, és az is, hogy a színészek a nézőket – egy-egy kézfogással, kérdéssel, kiosztott tárgyakkal – a játékba vonják, jelezve, hogy itt most kicsit ők is színészei ennek az egésznek. Bizonyos időnként pedig maguk ütik meg a szélre helyezett gongot, ezzel jelezve a jelenetváltást. Az előadás során jól nyomon követhető, hogy miként változnak az erőviszonyok, ami a színészek számára is jó lehetőség kvalitásuk megmutatására.
A könyvtárnyi irodalommal, számbavehetetlen értelmezéssel és feldolgozással rendelkező mű Klaudyna Rozhin megközelítésében szinte az előadás legelejére teszi a híres „Lenni vagy nem lenni” monológot, a vándorszínészek által játszott maszkos jelenet legfontosabb része pedig – kiváló megoldásként – Cibula Péter szájából magyarul hangzik el. A rendezés lehetőséget ad a rendkívül elhivatott színészek energiáinak és kreativitásuk megmutatására, akik a szent őrület alászállásával hatványra emelve mutathatják meg, hogy miféle boldogtalanságra kényszerítheti ma (is) az embert a búbánatot bőkezűn osztogató, csaló világ. S ahogy az az őket mindenáron marasztalni akaró vastapsból is kiderül: sikerrel.
