Haász János
Fotó: Gyulai Hírlap
Amikor egy híres ember, mármint annyira híres, hogy azért még kézzelfogható közelségben lévő, szóval nem egy Steve Jobs mondjuk, meg hát elsősorban is legyen magyar, vagy legalábbis magyar származású és/vagy kötődésű, na szóval ha egy ilyen Kézzelfogható Közelségű Híres Ember (KKHE) meghal, Magyarország átalakul egy siratókórus és egy, a háborús élményeiről elcsukló hangon nosztalgiázó nagypapa furcsa elegyévé.
Amikor ezeket a sorokat írom, néhány órás még csak a hír, hogy Esterházy Péter halott. Hogy súlyos rákbeteg volt, hogy egy olyan válfaja támadta meg, amely szinte gyógyíthatatlan, tudtuk, ő maga lépett ki haldoklásának történetével, az ő Hasnyálkájával a nyilvánosság elé, ő maga nevezte már éltében özvegyének a feleségét, halálának híre így nem lehetne meglepő, mégis felfoghatatlan, sokkoló. És e megemészthetetlen hír árnyékában már meg is indult az össznépi siratás, Facebook-falamon sorra jelennek meg tőle vett idézetek, könyvcímek, amiket épp most kezdtek el olvasni tőle, vagy amiket egykor olvastak, és milyen mélyenszántó volt, életeket fordító, sorsokat meg pláne. Nyilván ezeknek a fele se igaz, de az embert a kollektív gyászban ne szégyenítsük meg.
Álljunk be inkább a sorba.
Nem, nem hazudom azt, hogy pont most kezdtem el EP-könyvet olvasni. Na jó, írásom címe egy idézet, oké, az Egy nőből – egyszerűen szerettem az a könyvét, ’95 vagy ’96 karácsonyán ajándékoztam meg magamat vele, Közigazgatástan-vizsgára készülés helyett olvastam el pár nap alatt, majd a pótvizsgára készülés napjaiban újra. Végül kettessel átestem, soha semmire nem volt szükségem az ott tanultakból, az Egy nő viszont visszatért, az Utazás a tizenhatos mélyére mellett ez volt az, amit nem tudtam úgy fellapozni, hogy ne lett volna azonnal valamilyen viszonyom a könyvvel. Mint tíz éve nem látott szerelmemmel, akit ha meglátok, most is azonnal tudom, hogyan fog köszönni, hogyan fintorodik el, amikor elrontom szódával a bort és milyen ízű a csókja.
Magával a most meghalt KKHE-vel is volt némi kézzelfogható viszonyulásom, mármint emberi, nemcsak írói (úgy értve, hogy ő írt, én olvastam). Háromszori találkozásban merült ez ki, mármint az emberi.
2000 decembere volt az első, és történetesen Gyula a helyszíne, az akkor még virágzó (vagy hát ki tudja?, mindenesetre annak tűnő) Kisködmön Étterem. Jalecz Lali időről időre olyan gasztronómiai eseményeket rendezett, hogy nincs az a menő budai paleós gasztroforradalmár, aki nem lett volna rá irigy, ha Lali nem előzi meg szomorú módon tíz évvel a korát. Egy vacsorájának a díszvendége volt Esterházy Péter; azt hiszem, a legemlékezetesebb vacsorája volt az – nekem mindenképp. Lenyűgöző volt látni egy embert, igen, a közhelyes fordulattal, fehérek között egy európait, írók közül egy élő bálványt, és nem csak látni, de egy asztalnál ülni vele, nem csak hallgatni őt, de beszélgetni vele. Na jó, persze főleg hallgatni; úgy éreztem, többet tanultam egy este, mint nemhogy abból a közigazgatástanból kellett volna, hanem úgy általában előtte az öt egyetemi év alatt.
Nagyjából tíz év után találkoztunk újra, hát igen, emberi viszonyulásunk nem volt túl intenzívnek mondható. Egy díjátadáson voltunk, egészen meghökkentő szereposztásban: én mint díjazott, ő mint közönség, mármint annak egy szelete. Nem készültem arra, hogy beszédet kell mondanom, nem vagyok rutinos díjazott, nyolcadikos korom óta ez volt az első (és azóta is utolsó) díjam, hát ott találtam ki valamit rövid és tréfásnak szánt néhány mondatot, érezve azt a nyomást, ami szépen rátelepszik az ember mellkasára a rögtönzés kényszerétől, majd végigárad az egész testén, amikor meglátja, kiknek kell rögtönöznie. Hogy nem sültem fel, úgy éreztem, nagymértékben EP-nek volt köszönhető, miután a második vagy harmadik mondatomban elsütött satnya kis poénomat széles mosollyal fogadta. Majd a díjátadás aktusa után még oda is jött (igen, ő énhozzám; többet ért ez magánál a díjnál is), és szóba elegyedtünk, vagyis hát ő velem, és hamarosan máris a tizenhatos mélyén jártunk, ahová közös ismerős segített minket elkalandozni, mármint nem abban a konkrét térben közös, hanem a futball terében közös, a Kokó. Kokó, akit ő a csillaghegyi pályáról ismer, és a könyvében is megemlít, míg akit én a kispesti pályáról ismerek, ahol őt, EP-t említette meg a Kokó, nem könyvben, hanem élőszóban, miközben egy edzésen valami nehezebb feladatot lógtam el éppen az ő masszőri hathatós közreműködésével. Kokóval előszeretettel beszélgettem EP-ről – ez volt emberi viszonyulásunk második sarokköve részemről –, addig se kellett háromszor körbefutni mondjuk a Népligetet, inkább hallgathattam a fröccsös hangulatú sztorikat, ebből a legjobbat idézem fel neki éppen, hogy visszatérjek történetünkhöz.
Hogyaszongya a Kokó, mesélem EP-nek újdonsült díjazottként, hogy a drága Író Úr még a bátyjánál, annál a Marcinál is ígéretesebb játékos volt, csak a szeme, a szeme babrált ki Önnel, pedig hát a Marci, hát azért az mégis csak háromszoros magyar bajnok, meg brazilverő, a híres nyolcvanas évekbeli aranycsapat blabla, minek soroljam, tudja ő azt jól; tudja, és bólogat, hogy hát igen, a Kokó („a fiatal ifista, akit a szakvezetés nem kevés bátorságot mutatva beépített a csapatba”), szóval Kokó az ilyen csupaszív gyerek volt, és nagyon felnézett rá, „hát akkor végül is én voltam a csapatkapitány”, hirtelen azért végigborzongunk mindketten huszonsok évnyi borzalmas focimúltat – hol volt akkor még a bordeaux-i csoda! –, aztán még megjegyzi, hogy „persze ki tudja, lehet, hogy a Marci meg, ha írni kezd, még nálam is, csak hát neki a lába, a lába babrált ki vele, hogy ugye túl jól viszonyult a labdához”. Elnevetgélünk ezen, meg Kokón, aki tényleg, mint a könyvében, kopaszodik, meghízott, mindig kedvesen vigyorog, mondom neki, és tudom, hogy épp valami bölcset mondana arról az élet és irodalom viszonya milyen is, de akkor társaságunk akad kétfelől, neki is, nekem is, „később majd folytatjuk”, mondja, és elsodródunk.
És persze nem folytattuk, se akkor, se azóta, gondoltam, majd tíz év múlva, az akkor időhöz képest tíz év múlva. De már nem lesz tíz év múlva, se gyulai vacsora – Kisködmön sincs már –, se fröccsözés Kokóval, és már az se meséli el, hogyan is nyit meg egy profi új teret, ha futballista, lábbal, ha író, tollal. Ami lesz, az már csak a volt.
