Katona László és Scherer Péter
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Nézőművészeti Kft. előadásában a Gyulai Várszínház Kamaratermében február 24-én bemutatott „A hal nem hal bele” című abszurd egyfelvonásos látszólag egy hétköznapi élethelyzet konfliktusát dolgozza fel: két férfi életre-halálra vívott tesztoszteronbajnokságát egy uszodában, ahol önazonosságukat csupán a fejükön viselt fürdősapka színe hirdeti. Az egyik kék, a másik piros. „Ha az ember itt akar úszni, a fürdősapka kötelező! Tehát választani kell!” – mondja egyikük a francia trikolór két erős színére utalva, ami nem hangzik el, csak az, hogy „Ha az ember színt választ, akkor azzal családot, tábort, etikát, címert, felségjelet választ, amelyet aztán megvéd!" A nézőben pedig rögtön felmerül a kérdés: meg lehet úszni a választást? Ha nem, akkor hogyan kerülhető el az a megosztottság, amiben élünk?
Van, aki a sport kedvéért, más a víz felett terjengő parfüm illatáért jár rendszeresen uszodába, na és hogy hatalmát gyakorolja a tőle különbözők fölött, mivel a vízben sem mindenki egyforma ám! Legalábbis a harci mámorban úszó, piros úszósapkás Scherer Péter ezt állítja, az uszodába újonnan és félszegen érkező kék sapkás Katona László pedig el is hiszi neki. Az erőfitogtató piros sapkás mesél neki, rémisztgeti, provokálja. Bizalmasan elárulja, hogy ez nem egy hagyományos uszoda, mert az odajárók szokásos edzésideje napokig, hetekig is eltart, verekedés is gyakran tör ki közöttük, a kék és a piros sapkások között ugyanis vérre megy a háború.
Az öt nap alatt játszódó történet a két úszó beszélgetését követi végig, minden második jelenetet egy olyan álomjelenettel megtoldva, melyekben egyre drasztikusabban történnek meg a napközben elhangzottak, így mintegy két síkon fut a történet, a nézők pedig „úszótársakként” szemlélve a párbeszédeket, afféle mély vízbe dobva szembesülhetnek tudat alatt motoszkáló kérdéseikkel. Ki lehet-e bújni a választás alól? Milyen következményekkel jár egy harmadik megoldás, és miből táplálkozik ez az elementáris harci kedv?
A kétszereplős darabon egyaránt érezni az alaposabban megírt kabarétréfák hangulatvilágát, de az író ’60-as, ’70-es évek angol abszurdjából is bőséggel merít, amire a rövid szövegek gyors váltásai utalnak. A sikeres francia szerző, Emmanuel Robert-Espalieu az ankarai francia konzulátus kultúrattaséjaként munka mellett írta műveit, így érthető, hogy ez a produkció is mai és politizál (de nem aktuálpolitizál), és több ponton is a közönség felé fordul megszólítva, kérdőre vonva, ítélkezve róla. Talán épp ez adja hátrányát is, hisz épp annyira filozófiai, mint amennyire gyakorol társadalomkritikát nemzetközi szinten és némiképp időtálló módon, így a választott közegben felvetett kérdések sem a színészek, sem a nézők számára nem nyújtanak eléggé konkrét, megragadható kapaszkodót.
A két színész azonban minden lehetséges alkalmat megragadva, elsöprő vehemenciával tölti meg élettel a helyzeteket. Így megjelenik a párhuzam az uszoda, a horgászat és az egymásra vadászás között, az egyik horgászós jelenetben még a közelmúlt szomorú „szelfis történetére” is kikacsintva. A kiélezett, energikus helyzeteket is leginkább ők generálják, a történet ugyanis önmagában erre nem szolgáltat elegendő terepet. A megalázás, az elnyomás, a kibékülés, az ésszel érvelés, a szövetkezés, a közös ellenség találása és a végső egymásnak ugrás annak a színészi vehemenciának az érdeme, amellyel ők vetették magukat a feladatba, csak hogy életben tartsák a kissé erőtlen történetet. A nézők pedig hol mint úszótársak, hol mint halak a vízben, levegő után kapva figyelik a végső megoldást és a kiváló színészi teljesítményt.
