Mészáros Tibor (képünkön balról) és Bod Péter a gyulai könyvtárban
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Márai nem volt nagy lírikus, kevés verset írt, de életének minden kiemelkedő pontján született egy jelentős verse, ilyen a Halotti beszéd is. 1948-ban családjával elhagyta az országot. Honvágy és félelmek kezdték gyötörni, ezért nagy kérdés volt számára, hogyan tudja kibeszélni magából az emigrációs lét nyomasztó voltát. Így született meg 1951-ben, Possilipóban, Nápoly tengerparti negyedében első emigrációban írt verse, a Halotti beszéd. Szeretett Olaszországban lakni, a három év sűrítménye mégis veszteségekről szól. Márai félt, hogy elveszti alkotásának eszközét, a magyar nyelvet, és ezzel identitását is: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak/ Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt”. Mint ahogyan a 12. századi Halotti beszéd és könyörgés is búcsúztató beszéd, Márai is búcsúzik mindentől, amit elveszített, a helyszínektől, a Mikó utcai gesztenyefáktól, a Margit-szigettől vagy a foszladozó nyelvtől. Amikor azt írja, hogy „lehull nevedről az ékezet”, akkor jelzi, hogy az emigrációban egy ékezet is az egész magyar nyelvet, hazát jelenti.
Sok magyar költőt említ, különösen sokat idéz Tompa Mihálytól, akit letartóztattak, és hadbíróság elé állítottak, úgy gondolta, hogy mindez vele is megtörténhetett volna, hiszen a kommunista kritikusok, mint Lukács György, vérbe mártották tollukat, Márai pedig nem akarta megvárni, hogy ő is rendőri intézkedéseknek legyen kitéve.
A versnek Magyarországon és az emigrációban is gazdag visszhangja volt. Az irodalom és a közélet jelentéktelen szereplői és az írói kiválóságok egyaránt reagáltak rá. Megszólalt Tamási Áron, akinek az emigrációt nem helyeslő sorai összefügghettek azzal, hogy éppen a Kossuth-díj várományosa volt. Az Irodalmi Újságban Szabó Pál az emésztő honvágyon túl emberi fájdalomról beszél. Fábry Zoltán elismerő sorok kíséretében közölte le a pozsonyi Fáklyában. Voltak olyanok, mint például Rónai Mihály András és mások, akik irgalmat nem ismerve támadták, dekadensnek és pesszimistának bélyegezték. Szinte ironikus, hogy mindeközben Rákosiék titkosszolgálata is rámozdult a versre, mert Amerika-ellenes hangot véltek benne felfedezni. Keresték a költőt, hogy a hazatérés lehetőségét felkínálják neki, de Márai éppen akkor telepedett át az Amerikai Egyesült Államokba.
Az emigráns reakciók nagy szórást mutatnak. Szélsőjobboldaliakból megdöbbentően heves indulatokat és keserűséget váltott ki. Az emigránsok többsége azonban együttérzéssel olvasta a Halotti beszédet, mint közös gondolataik kifejezőjét. Utóéletéhez tartozik, hogy az írók közötti későbbi levelezésekben sokszor volt téma és hivatkozási alap.
A vers az ötvenes években gépelt változatban terjedt, mind Magyarországon, mind az emigrációban, ezért az első hazai szamizdatként tartják nyilván. Ennek tudható be az is, hogy amikor itthon nyomtatásban megjelent, rengeteg elírást, hibát tartalmazott a szöveg. Befejezésül Márai Sándor mondta el versét egy régi hangfelvételen.
A Halotti beszéd – bár erről nem esett szó – ma is aktuális üzenetet hordoz, különös tekintettel a most is zajló emigrációs hullámra vagy akár nyelvünk itthon tapasztalható elszegényesedésére. A nagyon tartalmas, szellemi csemegének szánt, de kissé hosszúra nyúlt est egyrészt bizonyította, hogy a Márai Sándor iránti érdeklődés nem csak rendszerváltozás utáni divathullám, másrészt azt is, hogy a show-műsorszerűen előadott irodalom nehéz műfaj.
