Szelezsán József (1937-2015)
Fotó: Gyulai Hírlap
A temető szürke betonrengetegében megannyi csiripelő madárhang dicsérte ezt a nyitányt, amihez a verőfényes nyár eleji napsütés szolgáltatta az égi világosság előízét. Az élet titokzatos körforgása itt is tapintható volt. Akik közelebbről ismerik a családot, azok tudhatták; egy lélek elköltözött, de kislányának szíve alatt már egy új élet szíve dobog, bebocsátásra várva Isten földi világába.
A Teremtő 77 évet szabott ki számára itt a földi világban, hogy erőt és örömöt, ismeretet és barátságot, de legfőképpen szeretetet gyűjtsön magának a mennyei életre. A temetésen, hallgatva a barátok, ismerősök szavait, mindenki a szeretett emberre, a segítőkész barátra emlékezett. Az emlékezők között feltűntek tanítványai, volt tanártársai, de kegyelettel emlékeztek a gyulai kisgazdák is. Ott voltak nyugdíjas barátai és a környező településen élő rokonai, ismerősei.
Drága barátom! A mi ismeretségünk és – talán mondhatom – barátságunk közel harmincéves. A 80-as évek végéről datálódik, amikor a Kiss János utcai vendéglő sarkában ülve, hosszú politikai diskurzusok mámorában akartuk a magyar világot jobbítani, készülve egy új élet hajnalára. Te akkor már a negyvenes éveid vége felé jártál, de az az ifjonti hév, amivel a közép-európai politikai változásokat vártad és igenelted, többünket magával ragadott. Történelemtanárként tisztában voltál azzal, hogy az itt élő népek egymásra utaltsága sokat segíthet az átalakuló európai politikai erőtérben elfoglalt helyünket illetően. Később, már a rendszerváltoztatás után, a kisgazdák is felismerték mértéktartó és józan gondolkodásodra épített politikai vénádat, és egy teljes ciklusra elnökükké választottak. Közéleti aktivitásod is ekkor teljesedett ki; bizottsági munkát vállaltál az önkormányzati testület bizottsági munkájában, szaktudásoddal segítve az ott folyó munkát. Hívtak megyei és országos politikai grémiumokba is, de ezeket elhárítottad, mondván: menjenek a fiatalok, övék a jövő.
Aktív életedben és egy kicsit azon túl is (nyugdíj után is dolgozva) a fiatalok jövőjét építetted és formáltad, a világ talán legszebb hivatását űzve. Tanár voltál minden rezdülésedben, minden megszólalásodban. Neveltél életpéldáddal és a hivatásoddal szembeni alázattal, és oktattad kedvenc tantárgyadat, a történelmet. Komoly és odaadó munkád is kellett ahhoz, hogy a rendszerváltoztató időkben országosan is háttérbe sorolt magyar szakképzési iskolastruktúra átvészelje a nehéz időket, és jelentős érdeksérelem nélkül kerüljön ki ebből az időszakból. Intézményedben hét évig igazgatóhelyettes, majd azt követően hét évig igazgatója voltál Gyula város meghatározó szakiskolájának, ahol a szakképzés mellett érettségire való felkészítés is folyt, szakközépiskolai és gimnáziumi osztályok beindításával. Igazgatásod alatt az intézmény egy olyan egységes és ütőképes vezető- és nevelőtestülettel rendelkezett, amely egyedülálló szakok indításával országos beiskolázásra adott alkalmat. 2003-ban, 65 éves korodban tetted le az iskolai munkát, de a téged követő intézményvezetők még hosszú ideig kikérték véleményedet, elismerve ezzel is intézményvezetői érdemeidet.
Szelezsán József igazi közösségi ember volt. Számára az emberi barátság egy életre szólt. Akit megszeretett és barátjává fogadott, azzal együtt volt jóban-rosszban, vele együtt sírt, együtt nevetett. Legközelebbi barátai munkatársai voltak, ez a pedagógusoknál szinte természetes. Büszke volt gyerekkori, a megyéből elszármazott író, költő barátaira is, akiket rendszeresen látogatott. Szeretett kirándulni, utazni, bálba járni, szórakozni. Szervezte a baráti találkozásokat és a vacsorákat, a bográcsbavalót legtöbbször Ő hozta kertjéből, amelyet gondosan művelt. Számára ez jelentette a mozgást, a természettel való aktív kapcsolatot. A mi kapcsolatunk egy öt főből álló baráti társaságban teljesedett ki, akik 25 éve, heti egy alkalommal összejöttünk beszélgetni, politizálni, totózni. A találkozók helyszínei változtak, de jó volt látni, akárhová is mentünk, Józsi bácsit milyen szeretet és tisztelet vette körül. Ez nem a volt tanárnak vagy igazgatónak szólt, hanem az embernek, akinek mindenkihez volt egy kedves szava.
Az embernek Isten után a családja a legfontosabb. Akikkel egy csont és egy vér, akikért életét is adja, ha úgy hozza a sors. Ő ilyen ember volt. Nem tudtunk úgy találkozni, hogy ne a gyermekiről való beszámoló lett volna az első. Történhetett bármilyen fontos esemény, ami a beszélgetés sorrendjét alakíthatta; Őnála az elsőbbség mindig Robié, Annamarié és Petié volt. Mi történt velük, mi az új hír, hogy vannak az unokák, hogy van szeretett társa. Családszeretete minta volt mindenki számára.
Drága testvérem! Sokat beszélgettünk arról, hogy az élet sodrában, számtalan megpróbáltatás között is mindig arra kell törekednünk, hogy Isten szeretetparancsának megfelelve, szeressük és segítsük embertársainkat. Tegyünk meg mindent családunkért, hazánkért, és óvjuk, ápoljuk a teremtett világot. Tegyük ezt hűséggel, békével és örömmel. Barátaimmal együtt úgy hisszük, hogy Te ezt mind megtetted. Életedért Istené legyen a dicsőség!
Nyugodj békében!
Barátod és testvéred:
Markó István
