Film a színházban, statiszták főszerepben, tragédia a komédiában. Mi kellhetne több egy sikerprodukcióhoz? Két kiváló színész, na és persze a sok mindenre befogható közönség. A Gyulai Várszínház kamaratermében január 14-én a londoni West End díjnyertes produkciója, Marie Jones Kövek a zsebben című sikerdarabja volt látható, ami a Thália Színház Új Stúdiójában 2002 óta megy Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter főszereplésével.
A komplett hollywoodi stábot felvonultató történetet a színészi improvizációkra épülő, Beugró című népszerű tévéműsor kedvelt színészei közül ketten öltötték magukra, pontosan tizenöt szerepet, jelmezek és kellékek nélkül, mindössze néhány tonettszék bevonásával úgy, hogy mindig pontosan tudható volt, épp kinek a bőrében vannak. Rudolf Péter és egyúttal a darab fordítását és rendezését is magára vállaló Kálloy Molnár Péter éppúgy nagy mestere a pillanatok alatti átváltozásoknak, mint a váratlanul felálló szituációkból pillanatok alatt történő kilábalásoknak, brillírozásra pedig ezúttal is bőven nyílt alkalmuk.
Az Írországban játszódó darabban egy amerikai stáb forgat filmet – minden ezzel járó felfordulással: hisztérikus színészekkel, enervált vagy éppen szenvedélyes rendezővel, a műszaki stáb megannyi fontoskodó tagjával -, a statiszták pedig (így a két főszereplő, Charlie és Jack is) a helyi lakosok közül kerülnek ki, foggal-körömmel ragaszkodva a napi negyven dolláros alkalmi munkához. Charlie Conlon (Rudolf Péter) befuccsolt videotékáját hátrahagyva, mindig magával hurcolt forgatókönyvének beajánlási reményével vágott bele a munkába, az Amerikát is megjárt Jake Quinn (Kálloy Molnár Péter) pedig a „Hazajöttem a tutiba: kapom a munkanélkülit és anyámnál lakom” perspektívát választva tölti most forgatással a napjait. A biokellékként kezelt statiszták persze egymás közt is próbálják felállítani a maguk hierarchiáját, legalábbis a statisztálásért epekedő Sean és a hírességnek számító Mickey bácsi mindenképp, aki az utolsó élő statiszta A hallgatag ember című filmből.
A nézőket megszólító (néhányukat a színpadra ültetetett), közönséget bevonó, improvizálásnak némiképp teret engedő színpadi parádézás azonban kicsit olyan, mint amikor a jó tanuló felel: hasonlít egy Gyulára hozott Beugró műsorfelvételre, sziporkázó átváltozásokkal - hol csak felskiccelt, máskor azonban igazi jellemrajzzal ábrázolt karakterekkel -, ami egyrészt a színészi mesterség része, másrészt máshol és mástól is látható ilyen, de a „műfaj” hazai „védjegye” egyértelműen az övék, amit a közönség hullámzó nevetéssel és gyakori tapssal rendre meg is jutalmaz. A nagy átváltozások közepette ugyanakkor az is feltűnik, hogy tizenkét év nem csak egy darab, az azt játszó színészek vagy a közönség életében hosszú idő, hanem a mai világ változásában is jelentős, hisz mostanra nem csak a videotékák tűntek el nyomtalanul, de a filmforgatások belső életéért, az átalakuló ír kultúra vagy épp a művészek kontra jelentéktelen statiszták sztereotípiáinak felsorakoztatásáért is kevesebben indulnának tűzbe.
Vagyis amikorra épp elkönyvelnénk, hogy a látottaknak egy évtizede jóval nagyobb lehetett a lángja, mint ma a füstje, akkor történik meg az a fordulat, amiért valójában érdemes kiélesíteni a figyelmet, és másféle érdeklődéssel követni a cselekményt.
Ugyanis az addig csak a periférián bóklászó Sean (Jack rokona) öngyilkos lesz: kövekkel a zsebében belegyalogol a folyóba. Ez pedig nem csak az amúgy sem épp zökkenőmentesen haladó forgatást akasztja meg, hanem egy-egy jelentéktelennek tűnő pillanat többoldalú megközelítésével az is kiderül, hogy kinek mi köze van mindehhez. Így a hangsúly szépen átbillen: a statiszták válnak főszereplővé, és kezdenek új forgatókönyv írásába.
Innen nézve jól látható, hogy a színészek az elején kicsit csakugyan beleragadtak az örömjátékba (indokolatlanul soknak tűnt a színésznő kávézási vágya a statisztával, míg a metszésközéppont pillanata - a pubban sikoltozós jelenet -, még színművek rejtett fordulatain gyakran edzett szem számára is majdnem jelentéktelen maradt), az összképet nézve pedig ritmus- és hangsúlybeli eltolódások tették kicsit hosszúvá a dramaturgiailag egyébként remekül felépített darabot. (Bár az elmúlt 12 év során ezek a hangsúlyok feltehetően már minden lehetséges variációban előfordultak, ez most épp egy ilyen megoldásra sikeredett.)
A statisztákból avanzsált lelkes forgatókönyvírók azonban ismét nehézségbe ütköznek, melyen az új szerepet kapó közönség már nem segít. Ezért a forgatási nap végén elköszönnek tőlük, úgy is, mint nézőktől, úgy is, mint statisztatársaktól, és a nézőtér felé haladva kisétálnak. Útközben még Rudolf Péter szájából – mintegy mellékesen – elhangzik az egész produkcióra koronát felhelyező mondat: meg kellene csinálni színházban.
