Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Aranyosi Péter, aki rendszeresen járatja a száját Gyulán

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós Éva • INTERJÚ • 2014. november 30. 13:00
Aranyosi Péter, aki rendszeresen járatja a száját Gyulán
Aranyosi Péter: Erős közléskényszerem van, ez egyértelmű
Az utóbbi években fellendült stand-up hazai humorcsapatának kedvelt tagja Aranyosi Péter, akinek megannyi történetét ismeri, kedveli, és már csak neve hallatán is egyöntetűen fújja a közönség. A Dumaszínház tagja, a Showder Klub egyik állandó fellépője azonban a háttérben is sokat dolgozik, éveken át szerkesztette a Rádiókabaré műsorát, máig ő felel a Fábry Showder Design Center érdekes tárgyainak bemutatásáért, közönségszervezőként pedig a Mónika show és a Heti Hetes adásainak hátterét is ismeri. Mindezt megelőzően a végzettségét tekintve történelem szakos tanár, művelődésszervező és médiamenedzser volt már redőny-reluxa-, és biztosítási ügynök, dolgozott vendéglátóhelyeken és saját meghatározása szerint is mindig a szájával kereste a kenyerét. Igazi rajongó típus, aki él-hal a stratégiai játékokért, egy koncert kedvéért Írországba is képes volt elstoppolni, sőt, rajongásból még kedvenc miskolci zenekarának próbahelyét is takarította. A sokoldalú Aranyosi Péterrel egy gyulai fellépése előtt beszélgettünk.
Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba

Azt tudni rólad, hogy nem szereted leírni a szövegeidet, de arról már kevesebbet, hogy vajon mennyire precízen szerkesztett egy-egy műsorod?

Mindig vannak friss anyagaim, és úgynevezett konzerv, vagyis stabil elemek is, ezek aránya váltakozik, de ha elvisz a közönség, akkor bármi alakulhat. Rengeteg anyagom van, mindig tudok miből válogatni, de előre sosem tudom, hogy milyen irányba fogok elkanyarodni, mert ez már rengeteg összetevőn múlik. Itt például azon is, hogy ha a helyiek vannak többségben, akkor azokat a történeteimet nem mondom el újra, amiket már legutóbb elmeséltem, de ha sok a nyaraló, akkor lehet, hogy itt-ott kicsit ismétlek. Emellett számít még az is, hogy milyen nagy a színpad, mennyire tudom a nézőket bemelegíteni, mennyire merítette már ki őket az előttem fellépő Hadházi László, és persze függ a hőmérséklettől, a jegyártól, de a fronthatástól is, vagyis ezermillió dolgon múlik. És az sem biztos, hogy mindig nevettetni kell.

Hiszen híres vagy arról, hogy olykor a kevésbé vicces történeteteket előtérbe helyezed a poénokkal szemben.

Ez abszolút igaz. Erős közléskényszerem van, ez egyértelmű. Kőhalmi Zoltán humorista kollégám szokta mondani, hogy „az Aranyosi mindig beszél, csak néha felmegy a színpadra”. Ez így van, nekem mindig jár a szám. 

Téged idézve „mindig a száddal kerested a kenyered”, vagyis korábbi munkáidban is mindig szükség volt a beszédkészségedre. Azok az idők mennyire alapozták meg a mostani színpadi szerepléshez szükséges rutint?

A beszéd, kommunikáció irányában valamiféle magabiztosságot adott, a sales munka pedig emberismeretet, de a legnagyobb lökést sokkal inkább a Fábryval való közös munka adta, a gegpartik, és annak az elismerése, hogy az én sztorijaim egy ilyen nagy művészt is megnevettetnek, mert ezek szerint akkor ezek jó történetek. Illetve érdekes módon, amikor a Mónika show-ban voltam közönségszervező, gyakran be kellett ugranom, mint bemelegítő és tapsoltató ember, vagyis az a valaki, aki felhangolja a közönséget, mire a műsor elkezdődik. A magabiztosságot ott szereztem meg, de előnyöm volt, mert személy szerint ismertem a nézőket, hisz én szerveztem őket, és számos alkalommal vontam be a történeteiket is ezekbe a felhangoló produkciókba.  

Úgy látni rajtad, hogy számodra nem annyira véresen komoly dolog előtérben lenni. Ez a sokféle háttérmunka miatt lehet így?

Ez egy védekezés. Ugyanis én a Rádiókabaréban tizenöt évet dolgoztam a háttérben, és láttam, hogy üstökösként felragyog, fénylik és aztán elhal néhány tehetséges csillag, és erre én is tudatosan készülök. Tudom, ez gyávaság is részemről, hogy nem teszem ki magam a teljes csillogásnak, mert láttam, hogy hamar kihuny. Ezért van, hogy mindig több lábon állok, egyrészt mert onnan szedem fel az élményeket, másrészt az ember ezeket a szálakat összeköti. Én alapvetően elég hebrencs ember vagyok, de csak a pici dolgokban. Az élet nagy dolgaiban viszont abszolút nem vagyok hebrencs. Két gyerekem van, pontosan kezelem a pénzügyeimet, nem iszom egyfolytában, mint bizonyos kollégáim, vagyis fegyelmezettebb vagyok, mert akárhogy is vesszük, én mégiscsak egy vidéki, kisvárosi plebejusként keveredtem ide, és nem egy belvárosi gazdag gyerekként, akinek mindegy. 

Így pedig aki begyalogolta ezt az utat, az tudja azt, hogy...

...ez az út véges.

Arra gondoltam, hogy aki vidékiként járta be ezt az utat, mindenképp tudja értékelni is az állomásokat.

Na, épp ez az én drámám, mert nem tudom értékelni, ugyanis nem is hiszem el. Alapvetően nem is hiszem el, hogy ezek a sikerek tényleg megtörténnek velem. Mindig az a félelmem, hogy rá fognak jönni, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok tehetséges, csak jól tudok dumálni. Mindig ez van bennem, ezért nem is tudok örülni ennek a dolognak. Szoktam is mondani a főnökasszonyomnak, Aranyos Maricának, hogy ezt azért nem tudom megélni, mert ez belőlem nagyon könnyedén jön. Túl könnyű, ezért nem is tudom értékelni. Ő pedig azt mondja, hogy más kollégák 3-5 perc humoros anyagért szétizzadják magukat, miközben én meg megélek valamit, és húsz percet flottul mesélek róla. De ezért én fizikailag nem teszek semmit. Vidékiként nekem az a munka, amit kapával csinálunk. Ez a humorizálás meg tulajdonképpen egy amolyan „úri huncutság”, és ezért nem akarom én ebbe annyira beleélni magam. 

A sokféle munkából fakadóan a figyelmed is sokfelé irányul. Külön át kellett állítanod az agyad arra, hogy már eleve szelektáld a humorrá alakítható élményeket, helyzeteket?

Az is könnyen megy. Mint közönségszervező, nem esik nehezemre felhívni Horváth Marika nénit, hogy jöjjön el a következő Heti Hetesre vagy épp egy kacsintós pénztárcáért lejönni Békéscsabára Fábry Sándor megbízásából a Design Center kapcsán. 

Így akkor az is érthető, hogy miért lehet a közösségi oldalad egyik nyereményjátékaként együtt bográcsozni veled a telkeden. Hisz a közvetlenség nem egy művész kegyes gesztusa, hanem teljesen természetes számodra.

Ez ugyan nem az én ötletem volt, hanem egy cég marketinges eleme, de összeilleszthetőnek találtuk, és így ezzel az ötlettel avatjuk fel a telkemen az új tűzrakó helyet. Nem zavar, belefér. Úgyis ott leszek, úgyis kint fogok aludni, akkor pedig ha jön még valaki a barátaival, az teljesen elfogadható. Amire ez megvalósul, a nyertes sem lesz már ismeretlen, mert nyolcszor rácsörgök, hogy mikor indulnak és hova jöjjenek.

Téged mindig a dolgokhoz való viszonyulás határozott meg? Nem a tudat elgondolások, hanem hogy ösztönösen reagálsz és mész a kisebb ellenállás felé?

Rajongó típus vagyok. Rajongok a játékokért, ezért jutottam el Moszkva mellett 40 km-re egy zárt gyűjteményű Tankmúzeumba, ami nekem a szentélyek szentélye, vagy stoppal Írországba 1992-ben, a barátnőmet is vittem a kedvenc miskolci ska-zenekarom, a Kabinet Rt. próbahelyét takarítani, amit biztos nem sok szerelmes férfi vállal be, de én annyira szerettem azt az együttest, hogy ezt is megtettem nekik. És ma is segítek intézni az ügyeiket, mert a rajongójuk vagyok. A Rádiókabaré és Fábry is egy rajongás, másképp nem is tudtam volna ennyi időn át csinálni. A színpad azonban egyáltalán nem vonzott, az iskolában sem mondtam soha verset, nem akartam semmilyen színpadi szereplést. 

A régi nagy humoristákról mondták, hogy megkeseredett, gyomorbajos emberek, akiknek összes humora a megírt jeleneteikben vagy az előadott számaikban van. Olykor te is „Savanyújóskának” tartod magad.

A humoristák többsége valamilyen szinten defektes. Ez lehet, hogy rögtön lejön, de van, akinél csak akkor veszed észre, ha eltöltesz vele három napot egy kocsiban. Van olyan kollégánk, aki üldözési mániás, a másik alkoholista, vagy ha nem, akkor lelkileg nyomorult. Én az a fajta depis gyerek vagyok, aki hangosan beszél, hogy ne hallja a saját lelkét. De Fábry is ugyanilyen. Mindig el szoktam mondani, hogy ha a Jóisten egyik kezével adta nekünk ezt a tehetséget, hogy tudunk szórakoztatni, a másikkal valamit elvett. Az Isten mindig kompenzál. Mivel ez egy üstökösszerű műfaj, nagyon kevés humoristának adatott meg az a hosszú élet vagy hosszú siker, mint pl. a Maksa Zoltánnak, Fábry Sándornak vagy Hofi Gézának. Ők nem csak kiemelkedően tehetségesek, de szerencsések is, mert ilyen sokáig tudtak lángolni. 

Amikor a Rádiókabaré háttérmunkálatain dolgozva láttad ezeket a tehetséges csillagokat felbukkanni, majd aláhullani, mit láttál rajtuk, mennyire volt élet-halál komolyságú tét ez számukra?

Ezt nem tudom, mert akkoriban én ilyen szinten nem mentem bele az ő lelkivilágukba. Azt azonban látom, hogy a mostani kollégáink közül nagyon sokan élet-halálra csinálják. Én nem tudnám, én semmit nem tudnék élet-halálra játszani, még a tankos játékot sem. Az apukám pl. teljesen precíz ember, anyukám nagyon jó kedélyű, de a szüleim sokkal komolyabbak, mint én. Az Aranyosi családban az egyik nagybátyám lakodalmas zenész volt nagyon sokáig, a másik nagybátyám a szimfonikus zenekarban volt főtrombitás és a mai napig is zenetanár, tehát valamiféle művészvonal van a csapatban. Van egy keresztapám, aki véletlenül egy Oscar-díjas operatőr, Ragályi Elemér, de soha nem volt például olyan gondolatom, hogy filmezzek. Nekem azért nem lesz annyira nagy probléma, ha kihuny ez a fény, mert én akkor is fogok dumálni, csak akkor már nem a gyulai közönségnek, hanem a Wekerle-telepi kocsmában a Józsi bácsiéknak, akik minden este ott ülnek. 

Sokan ölni tudnának a rendszeres televíziós szereplésekért, a magyar humoristák egy része azonban ettől eltérően vélekedik, hisz a korábbi műsorfelvételek állandó ismétlése kicsit megnehezíti a dolgukat.

Alapvetően tönkre is teszi, mert ez az egész az ellenkezőjébe fordult át. Amikor már mindig mi folyunk a képernyőről, sajnos csömörödést okoz. Nagyon felgyorsult a világ, amit már Hofi is megélt, hisz régen egy-másfél évig mondhatott egy poént, a végén már ő is azt mondta, hogy „most bemondja a híradó, este elmondom, másnap senkit nem érdekel”. És amikor ezt mondta, még nem volt videomegosztó, csak kazettán másolták az anyagait. Most ott tartunk, hogy elmondok valamit, amit a nézőtérről a kameráikkal titokban felvesznek, legközelebb pedig már be is ordítanak, hogy „Ezt múlthéten elmondtad Győrben!”, és ez is elősegíti a kiégést. Nem véletlenül figyelek arra, hogy mit mondtam már el itt.

Ezeket így számon tartod? Minden város műsora a fejedben van?

Nagyjából igen, de nem olyan sok ez, 60 város van. Azt is tudom, hogy Londonban mit mondtam, ahová féléves rendszerességgel járunk. Miközben annak idején a Rádiókabaréban, nem csak hallgatóként, hanem belső munkatársként sem untam meg soha Usztics Mátyástól, hogy „Mondom az uramnak, Tibi!”. Sajnos ilyenkor nem magamból indulok ki, hanem az elkapatott közönség gondolatát veszem át, pedig lehet, hogy nem kéne. Sokszor tényleg nagyon el van kényeztetve a közönség. Ha falunapra, ingyenes rendezvényekre vagy céges meghívásokra megyek, többnyire nem rám kíváncsiak, nem is velem törődnek közben. Az a jó közönség, aki fizet érte, mert az tényleg engem akar. Ezért azt már előre tudom, hogy a gyulai jó közönség, mert miattam jött ide. Az előadás pedig végső soron mindig attól függ, hogy én milyen lelkiállapotban vagyok.

 

Aranyosi Péter. Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba
GYULAI HÍRLAP • 2014. november 30. 12:57
Aranyosi Péter: Erős közléskényszerem van, ez egyértelmű
Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)