Bármikor megnézhetném a fotókat, de sose nyitom meg a mappát. Egyiket sem. Egy képtől azonban nem tudok szabadulni. Ezen Andi a kocsi előtt áll, vagyis inkább mozgásban van, de mintha mégse. Talán épp felém indul, talán épp tőlem távolodik, de lehet, hogy a hátsó ajtót készül kinyitni. Ezt nem tudom eldönteni. Ahogy azt sem, mosolyog-e, vagy csupán hunyorít. Az utóbbi a valószínűbb, szemébe süt a nap. Az előbbire nincs oka, de ezt a kattintás pillanatában még nem tudom. Vagy csak nem akarom tudni. Nyár van, és Andi a kocsi előtt áll a ragyogó napsütésben. Szépségétől valósággal megittasul a környezet: az üdülőtábor sorompója emelkedőben, az üres parkoló izzik a forróságtól, és a csúf hotel is daliás pózba merevedik: előterében hullámzó tuják, s egy zöld vizű medence, kövér mesefigurával a közepén. Az öreg király. Valahol gyerekek visonganak. Vakáció van, dél múlt, szikrázik a horizont. Kevesebb, mint három óra alatt omlott össze a megelőző négy év. De ezt a három óra leteltével még nem tudom.
Máskülönben hangulatos út volt. Az indulás előtti éjjel villámok kaszabolták a késő nyári égboltot, az eső ijesztő kopogással verte a ferdeablakot. Összebújtunk a könnyű paplan alatt. Keveset aludtam, nyúzottan is keltem, ráadásul soha azelőtt nem vezettem egyhuzamban négyszáz kilométert. Ehhez képest különösebb problémák nélkül érkeztünk az egykori úttörővárosba. A tervem az volt, hogy miután lecuccolunk, bejárjuk a tábort, megnézzük a nevezetességeket, amelyek mesésen széppé varázsolták a gyerekkoromat, és irány a part. A szállás csalódást okozott. Volt pénzem, autóm, elindultam a tisztes idősödés útján: uralni akartam a helyzetet, de, ellentétben velem, a foglalást intéző személyzet egy lelakott panziót értett hotelszobán, amely az üdülőövezet külterületén helyezkedett el, sűrűn körberakva részeg gólyatáborozókkal. Azokban a napokban Andinak is efféle arcok között lett volna a helye, de ő engem és a nyaralást választotta. Koleszágy volt, azon aludtunk, kényelmetlenül. Megint összebújtunk. Elalvás előtt megfogtam a mellét, és a fülébe súgtam, hogy gyönyörű. Már aludt.
Egy ideig nem jött álom a szememre, pedig rettenetesen kimerültnek éreztem magam. Sok volt a nap, és hosszú. Délben, miután begördültünk a tábor területére, és leraktuk a csomagokat, egyből nekivágtunk. Autóval mentünk, mintha biztonságosabbnak éreztük volna, hogy zárt közegben járjuk be a terepet, s csak a kinézett helyszínen szállunk ki. Gyakorlatilag idegenvezetővé avanzsáltam, de nem útikönyvből szereztem az információkat, az emlékeimmel szórakoztattam Andit. Szinte mindenhová kötött valami. Bejártuk a tágas gyülekező teret, ahol egyszer 100 Folk Celsius koncertbe botlottunk a családdal, s ízléstelen tréfákat engedett meg magának a cowboy-kalapos frontember, és körbesétáltuk az egykori menzát, amelynek aljában már csak néhány kisbolt üzemelt, a strand közeli települések unalomig ismert kellékeivel. Elautóztunk a faházhoz is, amelyet régen rendszeresen béreltünk, kis tó díszítette az előkertjét, sok különös alakú törpetujával. Ezek mind megvoltak, de a halakat nem találtam a tavacskában. A terasz másképp festett, mint emlékeztem, a ház mögötti bukszus azonban a régi volt, fenyőfákkal tűzdelt, ritkás aljnövényzetű, felfedezésre váró világ, nincs és nem is volt ennél jobb hely a környéken indiánost játszani. Szemközt a szövetkezeti kisházak sorakoztak, itt annak idején egy neves színésszel is találkoztunk, aki autogramot adott, ez még megvan valahol, tudom is, hol, melyik könyvbe rejtve, megígértem Andinak, hogy amint hazaérünk, előbányászom neki. És jött sorban a többi, a malomkő, a kicsi skanzen, a sétáló menti szűk árkok, valamint a főépület, amelyben a tábor gonosz vezetője székelt, akit a környékbeli kölykökkel alaposan felbőszítettünk egy álláspontunk szerint megbocsátható telefontréfával. Sejtettük, hogy egy rendes úttörőtábori titkár nem viseli jól az ugratást, de a laza és talán nem kellően átgondolt anyázásra érkező vitatható színvonalú reakció minden várakozásunkat felülmúlta. Andi először nevetett aznap. Van egy kép, a stadionnál készítettem. A tábori futballpályához és a hozzá emelt gyönyörű lelátóhoz érve csaknem önkívületi állapotba kerültem. Gyakorló futballistaként kipattantam a kocsiból, és nyakamban a fotómasinával a pálya közepéig vágtáztam, mintha a képzeletbeli labda megszerzése volna a cél. A felezővonalhoz érve megtorpantam, lihegve visszafordultam, de azt kellett látnom, hogy Andi nem jön utánam. Ki se szállt. A fotón az anyósülésen ül, felém néz, és messzire van. Zoomot nem használtam, nem tesz jót az élességnek. Felém néz, de inkább kifelé, a kocsiból, és az arckifejezése értetlenségről vagy inkább tanácstalanságról árulkodik. Ettől a képtől sem tudok szabadulni.
Andi három évvel a rendszerváltás után született, amikor nekem a nyolcadikos ballagás nehezítette az életem, értette, de láthatóan nem érezte át az egykor a vasútállomás mellett kiállított muzeális páncélvonatok jelentőségét. Igyekeztem elevenné varázsolni az élményt, meséltem a hatalmas kocsikról, az elhelyezkedésükről, a vagonokban fölszegezett fotókról, melyek a szovjet bajtársak irigylésre méltó mindennapjait ábrázolták, a kézbe vehető dobtáras fegyverekről és használati tárgyakról, de a kötelező rácsodálkozáson kívül nem tudtam kicsiholni belőle semmilyen érdeklődést, sőt kissé türelmetlennek tűnt, mint akinek nem mindegy, mikor úszik be a tóba, két órakor vagy fél négykor. A kíváncsiság fölkeltésénél is nehezebb volt leplezni a kudarc miatt támadt indulatomat. A mozdonyok közül a fekete kisgőzös maradt hírmondónak, az állomás várótermének egy sarkába dugva állt, üvegkalickában. A falakon mindenütt tablók: híradás a tábor ötletének megfoganásáról és a nagyszerű terv kivitelezéséről, a zánkai ugaron úttörők építik a jövőt. Ráböktem az egyik képre, amelyen talicskás fiatalok mosolyognak, és közöltem Andival, apa ezt és ezt csinálhatta ebben az évben. És ennyi idős volt. Tizenkilenc éves. Vajon járt-e Zánkán, erre gondoltam. Hogy sose kérdeztem rá, nyaralt-e itt apa diákkorában. Kéz a kézben keltünk át a sínen, a strand felé vezető útra, ahol valamikor a KRESZ-pálya állt. Mintha el akarna bennünket zavarni, recsegett a hangosbemondó.
A tó vize kellőképp fölmelegedett, túlságosan is, borzasztóan meleg nyár volt. Pompásat lubickoltunk, és órákig heverésztünk a matracon. Jól esett a feltétel nélküli, kötetlen lazulás, s csak pillanatokig tűnődtem azon, milyen furcsa, hogy nincs annyi turista, mint régen, s hogy német szót egyáltalán nem hallani. Emlékeztem, hogy van egy közkút a strandon, a kukoricásnál, de se a kutat, se a kukoricást nem találtuk, helyesebben állt egy bódé az elképzelt helyen, de abban hot-dogot árultak, és különben is zárva volt. Alkonyatkor még tettünk egy álmos sétát a móló körül, ahol apáék nagyokat pecáztak, és mindig gazdag zsákmánnyal tértek haza a faházba. Bort akartunk inni, de egyetlen üzlet sem volt nyitva. A parti étteremben már a bevételt számolták, zörgetésünkre kiadtak egy felbontott Bikavért. Andi húzta a száját, ki tudja, ivott-e belőle valaki, az első kortyok után azonban megenyhült. Mint spiccesen általában, végigsutyorogta az estét, de nem mindig figyeltem rá. Szép volt a szürkén hullámzó Balaton. Egy padon ültünk, a kikötő felől leendő mérnökök ugatását hozta a szél.
Nem egyszer különböztünk össze a nyaralási szokások miatt. Andi a hosszú pihenőket szerette, a has szerintem értelem nélkül való süttetését, a délig alvásokat, a teljes kikapcsolást. Ezt tiszteletben tartottam, de csupán két napig bírtam. Kalandot akartam, felfedezést, állomásról állomásra utazni, mindig megérkezni, majd azzal a lendülettel továbbállni. Soha nem megszokni a környezetet. Én az USA-ba is három napra mentem volna. Ezt az utat is így álmodtam meg. Elég egy éjszaka Zánkán, majd miután bevettük a szigligeti várat, és visszatérünk két napra Badacsonyba, zárásképp elugrunk a Kis-Balatonhoz, hadd lássuk, olyan-e, amilyennek a Tüskevár alapján elképzeltem. Ha Andinak van kedve, végigzúgunk a déli parton, útba ejtve Szárszót, Zamárdit, és úgy fel az M0-ás felé, vagy marad a bejáratott 71-es út, és mielőtt búcsút veszünk Tihanytól, integethetünk az úttörőtábornak is. Viszlát, Balaton!
A következő napon, a szigligeti vár legmagasabb fokán állva tudatosult bennem, hogy az integetés, ha az északi oldalon repesztünk is haza, elmarad. Andi nem tartott velem, pedig nem kellett volna sokat mászni, és mégiscsak a legszebb panoráma a környéken. A parkolóban leült egy padra, és sértődötten nézett maga elé. Fáradtnak érzi magát, nem szívesen veselkedik neki most ennek a távnak. Először úgy fogalmazott, szar. Nem szívesen veselkedik neki ennek a szarnak, de rögtön érezte, hogy messzire ment, s még időben váltott. Így még senki nem beszélt nekem várról. Sokadik évemet tanítottam le egy általános iskolában. Ha ez töri órán hangzik el, elengedem a fülem mellett, kit érdekel egy hetedikes hülyegyerek. De Andi úgy mondta, hogy az elnézéskéréssel felérő visszavonás dacára azonnal lehetett tudni, beleragad a napunkba, nem szabadulok tőle, ezért ő sem. A minősítés elhangzott, s nem lehetett meg nem történtté tenni. Andi nyűgjét az éjszakai szűkös fekhely, a méltatlan zánkai körülmények rovására írtam. Én is éberen aludtam, egyszer pedig arra ébredtem, hogy nyöszörög és megszorítja a karom, de közben nem nyitotta ki a szemét. Rosszat álmodott. Egyedül veselkedtem neki a távnak.
Milyen szuvenírt lehet innen hazavinni. Valami emlékezetesben gondolkodtam. De semmi érdekeset nem találtam a kevés számú sátoros portékája közt, és semmi izgalmas nem jutott az eszembe. Búcsúzáskor a várfal egy letört darabkáját csúsztattam a zsebembe, Andinak meg frissítőt vásároltam, bodzaszörpöt, azzal egyensúlyoztam le a kaptatón, vigyázva, ne gyorsuljak be. Még odafönn megkértem egy idős házaspárt, csináljanak rólam fotót. Egy címeres zászló csapkodott a fejem fölött, a hajam összeborzolta a szél. A csonka bástyák között a balatoni nádas egy részletére lehetett látni. Az ég besimult, de nem vihar készült, egyszerűen csak nap nem volt. Ezt a fotót még feltöltéskor kitöröltem a gépből.
Andit nem találtam a parkolóban. A szemközti cukrászda előtt járkált, mint aki gondterhelt, vagy épp a párját várja, hogy beüljenek. Invitáltam, jólesik a fagyi az üdítő mellé. Intett a fejével, hogy nem. Elindultunk a parkoló felé, de nem szálltunk be az autóba. Néztünk körbe, merre ezután. Egyenesen lefelé, ott lesz a strand. Nem terveztünk fürdést, de azért ki tudja. Nem a naptól van jó idő, és a vizet különben is mindketten szeretjük. Mielőtt folytattuk volna az utat, Andi közel lépett hozzám, de csak annyira, hogy érezzem a távolságot. Zoltán úr. Mulatságosnak találtuk, hogy néha magázódva társalgunk, egy véletlen elszólás szülte a játékot a nővérem lagziján, s gyakran felelevenítettük. Andrea úr, kérem, ne késlekedjen a választással, a főúr türelmetlennek látszik. Zoltán úr, vonakodna-e sétát tenni az erdőben alkonyattájt. Zoltán úr, mondta, és mélyen a szemembe nézett. Nem szeretjük egymást. De szerencsére nem ezek voltak az utolsó szavai.
Forrás: Élet és Irodalom, 2014. augusztus 22.
