Az 1800-as évek közepén ismerték fel, hogy a naptevékenységben bizonyos ciklikusság figyelhető meg, amely szerint Napunk körülbelül 11 évente éri el maximumállapotát. Az egyes ciklusok maximumai, illetve a közöttük lévő minimumok előrejelzése azonban mindig is nehezen megoldható tudományos problémák voltak. Nemcsak az egyes ciklusok erőssége változik, de időtartamuk is tág határok között ingadozik, 9 és 14 év között. A minimumok hossza alkalmadtán sokkal hosszabbra nyúlhat, mint amit a szakemberek várnának. Egyik ilyen eset volt a tizenhetedik században, mikor a napunk a Maunder-minimumban egy 70 évig tartó, szinte majdnem foltmentes időszakba került. Az 1645 és 1715 közötti időszakban gyakorlatilag leállt a napfolt-képződés, és csak nagyon kevés foltot jegyeztek fel abban az időszakban. A napkitörések pedig annál gyakoribbak, minél aktívabb központi csillagunk.
Ma már több űrszonda figyeli, fényképezi megállás nélkül a Napot. Ezek segítségével előre tudják jelezni, hogy mely foltcsoportokból számíthatunk nagyobb fler eseményekre. A napkitörések mindig robbanásszerű, gyors lefolyású események, melyek során nagy mennyiségű energia szabadul fel a jellemzően néhány perctől egy óráig terjedő időtartam alatt. Leggyakrabban olyan napfoltcsoportok esetében alakul ki fler, amelyeknek a mágnesestér-szerkezete eléggé bonyolult, vagyis ahol a pozitív és a negatív mágneses terek elég közel vannak egymáshoz, hogy átkötődésük révén az aktív terület mágneses terének energiája alakuljon át mechanikai energiává. E folyamat során a térrészben található plazma is hatalmas mechanikai energiát nyerhet, amikor esetenként elhagyja a Napot. Ezt nevezzük korona anyagkidobódásnak, vagy más néven CME-nek. Az átkötődés során az ott található töltött részecskék is felgyorsulnak, és egy része kifelé elszabadul létrehozva a fler részecskesugárzását, másik része pedig a mágneses erővonalak mentén lezúdul a kromoszféráig. A koronaanyagkidobódás csak egy-két nap elteltével éri el bolygónkat, de csak abban az esetben, ha a kitörés a Föld irányába tart, viszont a nagy energiájú részecskék már egy órán belül is elérhetnek minket, melyek leginkább az asztronautákra veszélyesek. Ezért az egyik legfontosabb kutatási terület a napkitörések megismerése és az előrejelzésének pontosítása.
A napkitöréseket az esemény során felszabadult energia nagysága szerint sorolják be B, C, M és X osztályba, amelyeken belül 1-től 10-ig terjedő számozással további altípusok különíthetőek el. A mostani napciklus során a legnagyobb napkitörés 2011. augusztus 9-én volt, amely az X 6,9-es nagyságú besorolást kapta, a második legnagyobb X 5,4-es fler-esemény pedig 2012. március 7-én történt. Napunk jelenlegi 11 éves ciklusának közepén jár, aminek következtében a napkitörések nem meglepők, és ilyenkor több a látványos sarki fény jelenség is.
Egy nagyobb napkitörés esetén olykor van arra is esély, hogy az Egyenlítő közelében is láthatóvá váljon egy szép sarkifény. Ennek következtében talán Magyarországról is láthatunk majd egyet végre!
De addig is tekintsenek meg néhány valós idejű képet a Föld más pontjain lévő sarki fényekről a spaceweathergallery.com oldalon.
