– Igaz, hogy ünnepi koncert, de szabadtéri is. Másféle technikai megközelítést igényel, hogy a hallható eredmény ugyanaz legyen?
– Szerintem nem, ugyanolyan erőbedobással kell énekelni. Számomra azonban abban különös ez a mostani helyzet, hogy először énekelek itt a Gyulai Várszínházban. Gyulán már énekeltem többször, de a várszínházban most először, és boldog vagyok, hogy épp a Liszt Ferenc Kamarazenekarral ünnepelhetem együtt a jubileumukat.
– Milyen a várudvar akusztikája, hogy szól benne a hang?
– Jól, nagyon jól, kvázi olyan, mintha nem is szabad térben lenne az ember, annyira jól zárt oldalról, nem szalad szét a hang, nem kell erősíteni, ez nagyon jó. Kellemes az atmoszféra, megragadja az embert a hely szelleme, és az is nagyon jó, hogy sokkal közelebb férkőzhet az ember a nézőkhöz, mert nem vagyok erősen világítva, ezáltal jobban látom őket, nincs köztünk egy zenekar, mert mögöttem van, úgy kísér, és egész más a komunikáció, ami olyan pluszt ad az estének, olyan különös hangulatot, amitől mindig más lesz egy ilyen szabadtéri koncert.
– Azt mondják, hogy a nézőtérről minden érezhető. Más egy vidéki, vagy egy szabadtéri közönség vagy egyáltalán, létezik olyan, hogy nyári közönség?
– Hát hogyne, persze, hiszen nyáron sokkal nyugodtabbak az emberek. Többnyire azért a legtöbb ember nyaralni jön, ilyenkor egybeköti a szórakozást a nyaralással, amitől nagyon megváltozik a hangulat, a nézőtér kisugárzása, de azért abban is biztos vagyok, hogy sok gyulai és környékbeli ember lesz itt akár Békéscsabáról, de Szarvas sincs messze, mivel Gyula már olyan messze van a fővárostól, az autópálya hiánya pedig még távolabbra löki ezeket a településeket, és mivel olyan nagy az emberek kulturális éhsége, pláne hogyha – és most bocsánat, hogy magunkat ide helyezem - ilyen nívós esemény van, mint ez a mai koncert, biztos, hogy ide csalogatja őket. Mert itt tényleg fantasztikus művek hangoznak el, ritkán hallható művek is, és a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásáben ez tényleg nem mindennapi. Én nagyon boldog vagyok, hogy engem hívott a zenekar, ez ugyanis nagyon nagy megtiszteltetés, bármilyen díjai vannak egy énekesnőnek, hogyha a Liszt Ferenc Kamarazenekar hívja, akkor megy koncertre.
– Fontos a közönséggel való kommunikáció, de köztudott önről, hogy azt is nagyon fontosnak tartja, hogy olyan emberekkel legyen rendszeres kapcsolatban, akik nem feltétlenül operarajongók.
– A színpad és maga a média nagyon nagy hatalom, ami olyan idollá, néha már szinte istenséggé növeszti a művészeket, ami óhatatlanul is egy távolságot gerjeszt a művész és a közönsége között. A popzenészeknél ez eleve egészen más, mint a magas kultúrának számító komolyzenében, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy nem kell hozzá zeneileg műveltnek lenni, hogy ezt valaki élvezhesse, mert egyszerűen csak le kell ülni, és meg kell hallgatni valamit, ami vagy tetszik, vagy nem. Itt ami nagyon nehéz, áttörni azt a falat, hogy ez ne legyen idegen az emberek számára, tehát azt a fajta közvetlenséget ugyanúgy meg tudják kapni, sőt! Azt csak kevesen tudják, de klasszisokkal „jobb fejek” a komolyzenészek a könnyűzenészeknél, függetlenül attól, hogy én is nagyon sok könnyűzenét éneklek, de ez a tapasztalatom. Szoktam is mondani civileknek, hogy ha egyszer meghallanák mi zajlik a próbatermekben meg a próbákon, el sem hinnék, hogy ezek a komolyzenei művészek mennyire lazák. De ha ott ülnének, pontosan látnák azt is, hogy én is egy ember vagyok, és hogy rengeteget dolgozom azért, hogy azon az estén olyat alkossak, amitől ő, a néző teljes mértékben kikapcsolódik, és olyan pluszt kap, ami egy életre szóló élmény marad. Nagyon fontos lenne már gyermekkorban elérni azt, hogy ne legyenek gátlások a komolyzene felé. Ehhez kell nagyon sok népszerű művet játszani, és egyáltalán nem szabad degradálni a népszerű és slágerműveket, hanem azokat is nagyon magas szinten, sokszor kel játszani, hogy utána már senkit ne riasszon el egy Debussy, Chopin vagy egy Verdi mű, hanem már az előadó személye lehessen a lényeges.
– Ezen a ponton lehetséges az áttörés?
– Igen, szerintem igen. Az élmény a fontos, mert tagadhatatlan, hogy egészen más élményt nyújt élőben hallgatni ilyesmit. Már csak azért is, mert az ember automatikusan elgondolkozik azon, hogy egy akár 56 kg-os emberből hogy jön ki ekkora hang, és nem kell erősítés, semmi. Meglátni, érezni, hogy élőben mit tud produkálni egy komolyzenész, mert csakugyan megérzi a bőrén, a zsigerein, hogy ez micsoda pluszt tud nyújtani. És nem kell szégyellnem, hogy pl. sokszor én sem tudok egy operát végighallgatni, mert én is úgy vagyok vele, mint a régiek a múlt század meg az az előtti századfordulón, amikor Operába úgy jártak az emberek, hogy volt bérelt páholyuk, de csak a kedvenc részeikre mentek be, majd behúzták a függönyt és kimentek az előtérbe, mert arra már nem voltak kíváncsiak, hogy a kórus mit énekel. Miért kellene egy operának az elejétől a végéig tetszenie? Azért jók az ilyen, és az ehhez az estéhez hasonló koncertek, mert itt mindig csak egy szeletet mutat, olyan klassz műveket, amik könnyű nyári estén - főleg ha sok a szúnyog – egész más élményt nyújtanak, mint egy teljes operaelőadásban.
– A művész személye azonban teljesen átértékelődik, amikor lakóhelyén női tornacsoportot vezet vagy rendszeres futást szervez a település lakosainak, esetleg gumicsizmában őszi faleveleket sepregetve az árokparton Erikaként köszöntik és nem művésznőként. Ennek a természetességét miként tudta megteremteni?
– Ez nagyon nehéz, mert ehhez én egyedül kevés vagyok, ehhez a másik is kell. Ha valaki tényleg intelligens, figyel és nem ájul el attól, hogy én most mit csinálok, akkor át tud kelni ezen a kommunikációs hídon. Kicsit azért persze el kell ájulni és nem azért, mert nagyképű vagyok, hanem mert ez az éneklési képesség egy veleszületett adottság, ettől valaki igenis több, ezt nem mindenki tudja csinálni, de ettől függetlenül az életem ugyanúgy folyik mint más ember élete, vagy legalábbis hasonlóan. Vagyis vannak napi rutin dolgok, amiket helyettem nem csinál meg senki. Nem vagyok egy Fedák Sári vagy egy Honthy Hanna – az ő idejükben nagy volt a kontraszt, szolgálójuk volt és minden, ami csak kellhet, tudjuk hogy Nádasdy Borbála grófnő is szolgált Honthy Hanna mellett - de az én esetemben mondhatom, hogy az emberek 99%-ban helyén tudják kezelni ezt. A mai napig csak egy, vagy két ember van, aki ezen a hídon nem tud átmenni, de a többiek inkább az embert látják bennem, hisz együtt élünk nap mint nap, annyira szorosan, hogy közösségi életet is szervezek a faluban.
– Ez első perctől kezdve így volt?
– Először nem is tudták, hogy ki vagyok.
– Tényleg?
– Nem tudták, mert amikor én oda költöztem, még nagyon a pályám elején voltam, és úgy kezdtem, hogy szinte amint beköltöztem, mindjárt elmentem külföldre két évre, előbb Philadelphiába tanulni (Academy of Vocal Arts), majd a Milánói Scalában voltam, és akkoriban 1995-96 tájékán még nem voltak kereskedelmi csatornák, tehát szakmai körökben hiába ismertek, a sajtóban is jelen voltam már (mert akkor már 5 éve jeles énekese voltam az Operaháznak), de vidéken még annyira nem ismertek engem. A Kossuth rádiót hallgatták a nénik, hallották is benne, hogy Erika-Erika, de hogy ez most milyen Erika, azt nem tudták. Amikor megjelentek a kereskedelmi csatornák, és ott én feltűntem, érdekes volt látni amikor rádöbbentek, hogy kivel élnek együtt. De az igazán nagy áttörést a Zámbó Jimmyvel énekelt nagy duett jelentette, ami a közönség körében hihetetlen népszerűséget hozott, de a szakmából iszonyatosan megtámadtak érte. A felvétel előtt egyedül mentorom, Gregor József tanácsát kértem ki, aki nekem nagy példaképem volt, és akinek nagyon hittem a szavában is. Ő azt mondta, hogy ezt egyértelműen meg kell csinálni. Saját magamnak higgyek, és igazából az a lényeg ebben, hogy minél szélesebb réteg ismerje meg a műfajt rajtam keresztül, mert ez nagyon fontos. Ez a duett olyan kaput nyitott meg, ami után a média a tenyerén hordott és hordoz a mai napig, és annak ellenére, hogy nagyon kemény bulvármédiánk van, a tisztelet is meg van irányomban, ami szerintem nagyon fontos.
– Ezek szerint a hangja csak az egyik eszköz ahhoz, hogy minél több embert érhessen el, lehessen velük kapcsolatban, adhasson számukra élményeket - így gazdagítva életüket.
– Igen, mivel sokoldalú ember vagyok – és most direkt nem művészt mondok –, az éneklésen kívül nagyon sok minden mással is fogalalkozom, sport és a szabadidős sport területén főleg. Ezért én nem érzem, hogy nekem le kellene ragadnom az opera műfajánál. Ha nem vagyok elég nyitott minden felé, akkor én elvesztem.
Névjegy:
Miklósa Erika noha ma már világhírű koloratúrszoprán operaénekes, sokáig sportolói pályára készült - versenyszerűen atletizált -, de egy sérülés a sportkarriert kettétörte. Csak ezt követően figyeltek fel hangjára, és ettől kezdve szédületes sebességgel robbant a komolyzene világába. A Liszt Ferenc Konzervatórium hagyományos négy éves képzését két év alatt fejezte be, húsz évesen a Magyar Állami Operaház nyilvános meghallgatása után 1991. január 21-én az intézmény színpadán „Papagénaként debütált. Egy évvel később a brüsszeli operaházban nemzetközi karrierje is elindult, Milánóban és Amerikában ösztöndíjasként tanult, előadásaival pedig sikert sikerre halmozott, Európa szinte összes dalszínházában teltházas koncerteken énekel, de a New York-i Metropolitan Opera első, bemutatkozó előadását követően azonnal 3 évre szerződtette és számos más amerikai nagyváros operaháza – San Francisco, Los Angeles, Washington és Chicago – szintén ajánlatokat tesz a művésznő számára.
Mozart Varázsfuvolájából az Éj Királynője áriáját több mint 200-szor énekelte, ez a szerep „imidzsévé“ vált, mindenhol ezt akarják hallani tőle.
Díjai, kitüntetései:
Pro Opera Lyrica - Az év operaénekese Magyarországon (1993)
Nemzetközi Mozart Énekverseny: első helyezett (1993)
Európai Kultúra díj a külföldi Éj királynőiért, Zürich (1991)
A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1998)
Kiskunhalas Díszpolgára (1999)
Bács Megye Művésze (2003)
Liszt Ferenc-díj (2006)
Budapest díszpolgára (2010)
Fair Play díj (2012)
Kossuth-díj (2012)
Prima Primissima díj (2012)
