A gyulai Shakespeare Fesztivál keretében ismét a magaskultúra fellegvárának egyik tégláját vehettük kézbe és tapogathattuk meg, amikor a világhírű Steven Berkoff öltötte fel Shakespeare cselszövőinek gúnyáit a Gyulai Várszínház kamaratermében. Az angol színész egyszemélyes előadói estjén a 16. századi angol drámaíró által megszemélyesített neves ármánykodók keltek életre, hogy mellesleg – közvetve, vagy közvetetten – válaszokat próbáljanak adni a világ kérdéseire. (Az előadás természetesen a színész nyelvén hangzott el, miközben a háttérben a szinkrongépen követhettük a szavakat. Mivel a mű egy része improvizatív volt, olykor csupán több-kevesebb nyelvismeretére hagyatkozhatott a közönség.)
Berkoff Jágót felidézve lépett a színpadra, ám hamar kilépett a szerepből, hogy a központi kérdésre terelje a figyelmet. „Mi is az a gonosztevő?” Akárcsak előadásának ihletője – Shakespeare – túlontúl gyönyörű képeket alkotott e méltatlan témához. A kevés szeretet kapott gonosztevő akár az alultáplált fa, mely csak rossz termést hozhat.
Emellett a gonosztevőket mielőbb típusokra osztotta: vannak zseni, ostoba, szomorú, boldog, ravasz és középszerű gazemberek, mint például az utóbb említett Jágó, akinek újra bőrébe bújva sugall Berkoff az imént elmondottakra. Jágó, aki elveszíti megbecsülését, jóhírét, akár a színész, akinek „verbálisan fejére ürít” egy kritikus egy újságban, amelyből bűz tör elő, hogy a közönség figyelmét felhívja, mint keselyűkét egy másik – színész – holtteste iránt. A színész káröröme olyan, mint Jágó kedvenc itala, a chardonnay. Csak szárazabb. Láthatjuk, Berkoff nem bánt fukarral a költői képekkel, és nem teszi ezt a színészi technikákkal sem: a szavak jelentése és az azzal összekötött mimika, gesztus és más testbeszéd teszi finommá és árnyalttá a végső jelentést.
Ezután a zseni gonosztevő, III. Richárd, a történelem nagy gonosztevőinek – Adolf Hitlernek, Saddam Husseinnek, vagy a londoni Daily Telegraph kritikusának – elődje került terítékre, mert ha káosz van, akkor „a politika, a hadsereg és a média az, ahol az elmebetegek és szadisták elrejthetik természetüket a kötelesség maszkja alá”. Természetesen minden arcképet és jelképet megtestesítve halljuk ezeket a brit színésztől.
Meghökkentő, mégis megmosolyogtató képek Steven Berkoff szavai, amelyekkel párhuzamot, illetve hidat von a különböző korok, emberi jellemek, valamint a valóság és a színjáték, avagy az ember és a színész közé. Monológjában iróniával – olykor önironikusan – lebbenti le a fátylat a világról és színészetről. Elkapja, akit csak elér. A teljesség igénye nélkül előkerülnek még színészek, Sir Ian McKellen és Al Pacino, hogy a közismert színészeket fanyarral megidézve – és megtisztelve, tovább hosszabbítsa öröklétüket. Aztán sorra jönnek a shakespeare-i rosszfiúk. A női nyomásra királygyilkossá váló Macbeth, vagy a velencei isteni pompában megbúvó gettó patkánya, Shylock.
A szünet után, a második felvonás Hamlet közismert monológjával indult. Gondolhattuk, hogy nem holmi klisé miatt, Steven Berkoff ezzel demonstrálta, hogy a színészek miért szeretik Hamletet játszani. Mert intelligensnek tűnnek tőle. Hamlet az erény megtestesítője, a jóság hordozója, aki… mégiscsak szintén gonosztevő, hiszen például kedvesének, Ophelia édesapját lemészárolva „fikarcnyi tiszteletet sem mutat”. Utána Shakespeare egy ritkán előadott darabja, a Coriolanus kerül porondra. Coriolanus római tábornok, aki Bill Clintonhoz hasonlóan szenátus elé kerül tettei miatt. (Persze, előbbi büszkesége és halála, valamint az utóbbi mentegetőzése által kiderül: „a térdencsúszás hosszabb élethez vezet”. Végül a lezárás kegye a Szentivánéji álomé, amelyben a gonosztevő szerepében Oberon lakozik, aki szerelemért mérgezéshez folyamodik.
Steven Berkoff az ármányról, aljasságról, az emberi középszerűségről, a színészetről és még vagy ugyanennyi dologról szóló színházi-irodalmi stand up komédiája sok élménnyel traktálta a nézőket. Viszont kétségkívül az kapott irigylésre méltó, katartikus estet, aki magasabb szintű nyelvtudással érkezett a nézőtérre, hiszen az ember csupán a fordítás részleges olvasása folytán is jó néhányat kihagyott a színész rengeteg arcából. A foghíjas nézőtér egyértelműen a bábeli nyelvi különbségeknek szólt, és nem a kitűnő előadónak, hiszen már régen felkapcsolták a villanyt, amikor a nézőtéren még mindig szólt a taps.
