Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Antovszki Tamás, aki koncertvideókról leste le a titkos fogásokat, és ma hétórás bulit is lenyom egy gitárral

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós ÉvaINTERJÚ • 2013. június 30. 10:00
Antovszki Tamás, aki koncertvideókról leste le a titkos fogásokat, és ma hétórás bulit is lenyom egy gitárral
Antovszki Tamás: Idén leszek 36 éves, és mondhatom, hogy mindig a zene körül vagyok
Az Antovszki Band a környék egyik legkedveltebb bulizenekara, hiszen megbízhatók, széles repertoárjukból pedig mindig azt a dalt kapják elő, ami épp kell a közönségnek. A zenekar frontemberével, Antovszki Tamással otthoni stúdiójában beszélgettünk.
Antovszki Tamás. Fotó: Gyulai Hírlap - Oláh Szabolcs

Arról vagytok híresek, hogy akár teljes éjszakán át képesek vagytok játszani, függetlenül a műfajtól. Amit gyakran bizonyítotok is.

– Amikor elkezdtük, még egy-két órás volt a műsorunk, ma már egy 7 órás buli sem fog ki rajtunk. Jó a repertoár, profin adjuk elő, megbízhatók vagyunk. Időnként annyi meghívásunk van, hogy se próbával, se hanggal nem győzzük.

– Ez manapság nem lehet panasz, hisz a sok munkának örülni kell, a meghívások pedig azt is jelzik, hogy szeret benneteket a közönség. A menedzselésre is külön hangsúlyt fordít a zenekar?

– Szinte mindent én csinálok. De egész más a helyzet, ha saját zenét játszol, vagy ha zeneszolgáltatást végzel. Nálunk nincs előre megírt műsor, mindig a közönség reakciójához igazítom a következő dalt. Sokszor kell hirtelen döntéseket hozni, amik mellett aztán ki is kell tudni tartani.

– Ezt hívják profizmusnak.

– Amit nekünk minden este a közönség előtt kell bizonyítanunk, hiszen igényesen, ösztönösen és egyből jól kell a dalokat játszani. Erre nagyon odafigyelünk. Különösen igényes vagyok a hangomra, a gitáromra, a dalokra, arra, hogy mi hogyan szól. Fontos, hogy amit az emberek elé teszünk, az jó legyen. Sok-sok évnek kell eltelni ahhoz, hogy az ember letegyen valamit az asztalra, és megbecsüljék.

– Némi túlzással, de talán kijelenthető, hogy a véredben van a zene, hisz már nagypapádról is készült olyan fotó, amin gitárral a nyakában látható. Ennek ellenére te elég későn kezdtél el játszani.

– Pedig zenében nőttem fel, szüleim mindig zenét hallgattak, rengeteg lemez volt otthon. Nagypapám 1959-ben meghalt, így őt játszani nem hallhattam, de sok gitáros kép őrzi az emlékét. A tehetség különböző erősségben és eltérő módon, de generációkon át jelen van a családban, nagypapám egyik fia (édesapám testvére) például ezt a képet rajzolta – mutat egy falhoz támasztott bekeretezett rajzra. - Épp pár hete hozta az egyik tanítványom, akinek a nagyszüleinél lógott a falon. Ő például jól rajzolt és igazi bohém művész volt. Apukám ugyan nem játszott hangszeren, de zeneértő ember volt, mindenben támogatott, az első gitáromat is tőle kaptam nyolcadikban. Az sokáig a falon lógott, mert nem volt senki aki tanítson, aztán még jó darabig nem is lettek jó tanáraim.

– Kicsit talán úgy is lehet ezt értelmezni, mint egy próbatételt: azért kellett magadtól kijárni ezt az utat, hogy kiderüljön, elég elszánt vagy-e ahhoz, hogy megtanulj zenélni.

– Lehet benne valami. Ugyanis amikor 14 évesen elkezdtem gitározni, pár hónap múlva már egy vendéglátós zenekarban játszottam.

– Az nagyon jó iskola.

– A legjobb. Kocsmazenélés volt, de pénzt is kerestünk vele, és a rutinom is kialakult. Idén leszek 36 éves, és mondhatom, hogy mindig a zene körül vagyok. De ez már akkor is így volt, amikor még nem volt tudatos. Amikor gyerekként az iskolával Halász Judit koncertre mentünk a művházba, az osztálytársaimmal már akkor a zenekar gitárjait nézegettük. Akkor még azt hittem, hogy a barna basszgitár, a fehér pedig a szóló - de még csak negyedikes voltam. A Fender nagyon sokáig tetszett, mindig a Modern Talking szólóitárosát figyeltem, ugyanilyen fehér Fender gitárja volt – mutat egy állványra akasztott szép példányra -, és én nagyon vágytam egy ilyenre. Aztán már szinte el is felejtettem ezt az egészet, amikor 2001-ben megvettem ezt a '99-es modellt a Magna Cum Laude-s Szabó Tibitől. Mintha a sors adta volna, úgy jutottam hozzá. Ezek az emlékek mostanában jutnak eszembe.

És arra emlékszel, hogy Szekeres Tamás miben volt számodra különleges tanár?

– Évekig az ő zenéjét hallgattam és rengeteget tanultam tőle kazettáról. Amikor egy hosszabb külföldi útjáról hazajött és oktatni kezdett, egyből lecsaptam rá. Először Szegeden volt egy kurzusa, később Budapestre jártam hozzá. Akkoriban két gitáros játékáért voltam megőrülve, a másik - sajnos már nem él - Daczi Zsolt volt a Bikiniből. A '90-es évek elején még nem volt internet, egy négyfejes videón néztem a koncerteket, onnan lestem el a fogásokat, és mert az ő játékuk tetszett legjobban, tőlük akartam tanulni. Szekeres nyitottabb volt minden téren, Daczi a saját dolgait játszotta rendkívüli technikával. A mai napig szoktam tanítani. Ő, amikor először meghallgatott, azt mondta, hogy én vagyok a "legjobb" tanítványa. Persze, akkor már három éve néztem a videóit, elég jól ismertem a játékát. Egy kis cédulára írta fel a titkos fogásait.

– Ma már te is tanítasz. A jó példák mellett eszedbe jutnak azok is, amik annak idején a te fejlődésedet nem segítették?

– Rengeteg információt gyűjtöttem be az évek során, és miután azok letisztultak, tudom, mit hogyan adok tovább. A tanítás egy mesterség, nem mindegy, hogy kitől tanul az ember gitározni. Én tudom, hogy kell lépcsőnként felépíteni a tudást ahhoz, hogy gyakorlatilag bárki el tudjon gitározni bármit. Jár ide egy srác, aki 2,5 éve gitározik. Ösztönből zenél, ami tetszik neki, azt eljátssza, erről szól neki. De bármit mutatok neki – és az alapján, ahogy elkezdtem tanítani, és ahol most tartunk -, ki merem jelenteni, hogy vérprofin játszik. Már csak a rutin hiányzik, ami még közel 10 év. De a felépítésben látom a profizmust. Vagyis csak jól mutattam meg, ha ő ezt ennyire látja. Nagyon hiszek abban, ahogy tanítok.

Mindenkit máshogy instruálsz?

– A tanítás pszichológia. Vannak csoportjaim is, mert egy bizonyos szintig ugyanaz vonatkozik mindenkire, de egy idő után már mindenkivel egyénileg kell foglalkozni. Akkorra már látom, hogy kinek mi lesz jó hosszútávon, azt javaslom is nekik. Amúgy sem olyan ember vagyok, aki egyik napról a másikra él. Én mindig úgy fekszem le, hogy van miért felkelni reggel. Már hatkor a stúdióban foglalatoskodok valamivel, és nem azért mert muszáj, hanem mert tényleg lelkesít.

– Még pl. a napi szintű gyakorlás is?

– Nálam egyaránt fontos a gitár és az éneklés, mindkettőnek működnie kell. Gitárnál már nem gyakorlok külön, mert az megtörténik miközben tanítok.

– De amúgy kellene?

– Ez attól függ, hogy ki milyen szintet ért el, és hová akar vele eljutni. Aki már magasabb szintre jutott, annak muszáj gyakorolnia, különben visszafejlődik. Énekben ugyanúgy. Arra jöttem rá, hogy a gyakorlások között ott is muszáj kihagyni egy-egy időszakot, mert hagyni kell érni a hangot. De mindkettőre igaz, hogy egyaránt kell ösztönösnek és tudatosnak lenni. Technikát és érzést is alkalmazni. Ma már nem arra törekszem, hogy minél jobb gitáros legyek, hanem, hogy egy adott dalt úgy tudjak eljátszani, hogy az azt az érzést adja vissza, amit bennem is keltett. Pontosan eljátszani valamit, bárki képes lehet, de hogy az úgy szóljon, hogy abban én is benne vagyok...

...ahhoz egy kavalkádnak kell összeállnia benned, majd a te személyes élményeidet, tapasztalataidat beleszőve visszajutni a közönséghez.

– Épp ezekkel a szavakkal mondta ezt Kovács Zoli „Kokó", az Aquarell gitárosa, hogy át kell élni, annak át kell alakulnia bennem, majd utána kiadni sajátosan.

Olyan is előfordul, hogy magadtól alkoss valamit?

– Minden előfordul. Egy időben sokat gondolkodtam azon, hogy mi vagyok egyáltalán én? Hiszen annyi információ van, és folyton dönteni kell köztük. Szabó Esztivel nagyon régen erről beszélgettünk, ő is szeret ilyen kérdésekbe belemenni. Tőle is kérdeztem, hogy gondolkodtál már azon, hogy valójában mi tetszik és mi nem? Egyszer leültem és listáztam: ez tetszik, ez nem tetszik, és igazából attól kezdve merem kimondani valamiről, hogy „Ez én vagyok. Ez pedig nehezebb, mint gondolnád, mert a világ folyton visz magával, és van egy szint, ameddig meg kell csinálni a dolgokat, de hogy abból mi vagyok én vagy mi tetszik nekem? Ki merem mondani, hogy minden. Mert a végeredmény úgyis olyan lesz, hogy nekem tetsszen. S hogy ebből konkrétan készül-e olyan, ami a sajátom? Nem tudom, hogy egyáltalán van-e ilyen. Hiszen minden eddigi az én világom. Mindegyik tudok lenni és mindegyik én vagyok.

– Mindig a zenénél érezni elsőként, hogy egy idő után elfogynak a szavak. Az már világossá vált, hogy nem vagy finnyás a műfajokra, de azt nem tudom, mitől tudsz egyformán nyúlni hozzájuk?

– Sokszor az ragad meg, ami tetszik bennük, mindegy, hogy mi, mert azt én csak érzem, de azonnal imádom és az az érzés keletkezik bennem, hogy kell nekem! Függetlenül attól, hogy technikailag milyen.

Amitől számodra jó például egy dal?

– Régebben sokat foglalkoztatott az, hogy mitől jó valami? Mert épp amitől jó a dal, amitől keltődik ez az érzés az emberben, na pont attól lesz nehéz tanítani.

Az alkotó is felfedezhető egy-egy dalban?

– Hogyne! Azok a stílusjegyek, amiket használ. Amikor pl. én írok zenét, ugyanúgy a sajátos dolgaimat, mint ahogy pl. az írók is teszik. De ez nem tudatos, mert amikor zenét írok, nem szoktam közben gondolkodni. A Fülemüle zenekar CD-jére egy hónap alatt írtam meg 12 dalt. Már évek óta érlelődött bennem az, ami abban ott hirtelen megvalósult. És elhiheted, nem méricskéltem, hogy milyen műfajú legyen, vagy mire hasonlítson feltétlenül.

– Azt tudatosan figyeled, hogy milyen zenék jelennek meg a piacon?

– Nem figyelek én semmit. A legtöbb új zene a tanítványaimon keresztül jut el hozzám, gyakori eleme a gitáróráknak, hogy hagyom, játszanak olyan zenét, amit ők szeretnek. Akkor is, ha nincs is benne gitár, mert akkor is van benne akkord, amit én első hallásra leírok. Mert valahol mindegyik meg van írva, bármilyen gépi zenéről van is szó. Szerintem mindössze 5% az, amit nem lehet gitáron eljátszani, de akkor is van ritmusa, témája, és hiszem azt, hogy olyan profi zenész áll mögötte, aki egy szál gitárral írja a dalokat. És mindegy, hogy mi a stílus, az a dal régen is megállta volna a helyét, és most is megállja. Hiszek abban, hogy 1950 óta bárki kiáll egy szál gitárral, bármit csinál, ugyanúgy megfelel akkor, mint ma.

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap - Oláh Szabolcs
Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)