Megcsörren egy mobiltelefon, az ember meg türelmetlenül lesi a kijelzőt, vajon ki hívja. Ma már, a hiperkommunikáció virágkorában ez egy reflexszerű mozdulat. A készülékek meg egyénre szabható csengőhanggal, fotóval jelzik, vagy egyszerűen csak kiírják, ki van a vonal végén.
Ha valaki olyan hív, akinek a számát ismeri masinériánk, mindjárt tudjuk, kivel állunk szemben az éterben. Ha valaki olyan keresi társalgásunkat, aki még nem került be készülékünk telefonkönyvébe, akkor a kapcsolat megkezdéséig csupán egy számsor az, amit tudhatunk róla.
Ha az időpont alkalmas a csevegésre, a korrekt típusú ember felveszi, az önbizalom-hiányos tétovázik, a kíváncsi próbálja megfejteni a számokat, a hisztis méltatlankodik, a szeszélyes még maga sem tudja, felveszi, vagy sem. Abban azonban mindannyian egyetérthetünk, ha nem „vettük fel”, vagy valami miatt „kinyomtuk”, megvan a lehetőségünk később visszahívni a tárcsázót.
Éppen ellenkezőleg történik, amikor egy rejtett szám hív. Nem kell rutinos telefonálónak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ebben az esetben a hívó nem tisztelt meg minket az elérhetőségével. A kezdő telekommunikáló rögtön felveszi a kagylót, aztán meg, ha nem elég határozott, kétségbeesetten magyarázkodhat, miért nincs szüksége egy másik olcsó biztosításra, vagy valami mindent meggyógyító, parasztvakító kütyüre.
A reklámügynök meg hülye lenne elküldeni a számát, viszont nem is nagyon csodálkozik, ha nagyrészt kinyomogatják. Ahogy én is szoktam. Ritkán arra gondolok, hogy hátha egy járatlan ismerősöm akaratlanul bekapcsolta a rejtett-funkciót. Ekkor megenyhülök, de rendszerint csalódom is, mert jobb esetben egy kellemes női hang húzza az időt, rosszabb esetben meg valami agitátorral kell szópárbajoznom. Az utóbbi időben, szinte naponta próbálkozik egy rejtett szám. Már nem keresek kifogást. Nyomom ki.
Irgalmatlanul és automatikusan.
