Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Szabó Zoltán, akinek 130 toplistás dala volt

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Pesti Kornél • INTERJÚ • 2012. május 18. 13:00
Szabó Zoltán, akinek 130 toplistás dala volt
„Pest-budai Gyulaiak” interjúsorozat
A gyulai zeneiskolában hegedülni tanították, de ő azon is inkább gitározott, majd a gitárról billentyűs hangszerekre váltott. Az ő gyulai zenekarában énekelt először Szekeres Adrien, már gyerekkorában napi hat-hét órát muzsikált. Azért költözött Budapestre, hogy Cserháti Zsuzsával zenélhessen. Nagyjából százötven lemeze jelent meg, sikerei szerinte annak is köszönhetők, hogy Gyuláról indult. Szomorúan látja, hogy a térség fejlesztését elhanyagolták, és azt gondolja, amíg a magyarok között ennyi irigység, rosszindulat van, addig nem lesz világsztárunk.
Szabó Zoltán

Túl vagyunk az Eurovíziós dalfesztivál magyarországi döntőjén, ahová három dalod jutott be, de végül nem azok egyike nyert. Inkább tele van a pohár, vagy inkább üres?

Félig tele is van, meg félig üres is. Bizonyos szempontból lehetnék csalódott, de nem vagyok az. Az én munkám szerteágazóbb annál, mintsem hogy az életemet, a karrieremet az Eurovízióra tegyem fel, ahová egyébként korábban jutott már ki dalom. Most három dalomat választották be a 10 legjobba, és inkább azt látom örömmel, hogy mindegyik megtalálta az útját. Tóth Gabi az én dalaimat énekli, és mindegyikkel első volt a listákon, Heincz Gabi dala azóta a legjátszottabb a magyar rádiókban, külföldön is meg fog jelenni. Gyurcsík Tibi dalát néhány napon belül szintén elkezdik játszani. Tehát ilyen szempontból nem üres a pohár. Persze csalódott voltam, de csak amennyire egészséges.

Sok támadás ért téged, illetve az előadóidat a műsor idején.

Nem foglalkozom ezekkel. Megtanultam tizenhat év alatt, hogyan akinek nincsenek ellenségei, annak nincsenek barátai, hívei sem. Sikeres vagyok a szakmámban, ez nagyon sok mindenkinek szemet szúr, de gondolom, ez mindenhol így van.

A zenei pályán, emlékezhetünk rá, már Gyulán elindultál. Mi volt az indíttatás?

Gyulán jártam a zeneiskolában hegedülni Lindenbergernéhez. Két évig hegedültem, de aztán elkezdtem a hegedűn gitározni. Amikor elkezdtem hegedülni, kicsit félretettek a többiektől, talán azért, mert tehetségesebbnek gondoltak. Míg a többiek már régen játszottak, nekem még a tartásomat és kezemet állítgatták, a kötelezőket gyorsan egy nap alatt megtanultam, de nem volt benne öröm. Nem is szerettem a hangszert, gitározni annál inkább szerettem.

A szülők ösztönzésére kezdtél hegedülni?

Abszolút, a családom muzikális, bármelyik ág felé nézek. Bár zenész nem volt köztük, de nagyon jó érzékük volt a zenéhez, énekléshez. Szóval elkezdtem gitározni, ezt csináltam 3-4 évig. Volt egy zenekar, amelyiknek a tagja voltam, ez az Évszázad nevű zenekar. Ebben az egyik énekes Szekeres Adrien volt, akinek, azt is mondhatom, itt indult a pályafutása. Szentesre kerültem gimnáziumba és Adrient ott hallottam először énekelni, ezután hívtam Gyulára. A zenekar néhány évig működött, de aztán Adrien elment. Ezután az Évszázad másik gitárosa, Kovács Zoli egy próbára a karácsonyra kapott szintijével a kezében jött le és közölte velem, hogy ezentúl billentyűs leszek.

És ez meg is maradt.

Igen, ez rajtam maradt. Ami szintén nagyon fontos gyulai indíttatás volt, az a dzsessz. Gedeon József volt az általános iskolai magyartanárom, ő mutatta meg ezt a zenét nekünk nyolcadikban. Ez nagyon megfogott minket. Barátommal, Pfeff Marcival elkezdtünk nagyon komolyan foglalkozni ezzel a zenei irányzattal. Míg mások Szanazugba jártak fürdeni, mi zenéltünk, naponta hat-hét órát is, több éven keresztül. Így született az Aquarell zenekar, amely a kemény munkának köszönhetően kezdett országos ismertségű lenni, élőben játszottunk a Magyar Rádióban, dzsesszfesztiválokra jártunk, lemezt készítettünk. Összegezve talán a Marcival való barátság és egymás folyamatos inspirálása volt a legmeghatározóbb. Gyakorlatilag a roppant magasra tett szakmai mérce miatt közösen jártuk ki a saját iskolánkat, melyről később kiderült, hogy nívójában megegyezik a világ bármelyik zeneakadémiájával. Többen megjegyezték annak idején rólunk, hogy az ország széléről hihetetlen teljesítmény ennyit fejlődni. Úgyhogy: respect Marci.

És miért maradt ez abba?

A távolság miatt. Amikor elköltöztem Pestre, próbáltuk még fenntartani egy darabig a zenekart, de egyre nehezebb volt, pláne, hogy a gitárosunk Szegeden élt, a dobosunk, aki ugyan szegedi volt, de akkor már szintén Pesten lakott, míg Marci – bár egy darabig Pesten élt – Gyulán maradt, ő ott érezte jól magát.

És te?

Tizenöt éve, 1998-ban költöztem el. Emlékszem, ’97-ben még Gyulán csináltam egy Balázs Pali-lemezt, akkortájban hívtak fel engem billentyűsnek Cserháti Zsuzsához, aki akkor rakta össze az új zenekarát. A dobosa szólt egy ismerősének, aki viszont nem tudott menni, de mondta, hogy tud egy zongoristát, aki szívesen menne – ez voltam én. Nagy szerencsém volt egyébként, mert vagy tizenötször hívtak, de nem tudtak elérni. Az utolsó kísérletükre vettem fel, már mást akartak keresni. No, ekkor kezdődött az én budapesti életem: elkezdtem zenélni Zsuzsával, lemezt készítettünk, aztán csináltam egy-két mulatós lemezt, amivel elindult egy mulatós lemezes vonal is az élőben zenélés és a dzsessz mellett.

Ezt azért nem sokan vállalják fel.

Nekem sok szempontból nagyon jó volt. Egyfelől nagyon sokat megtanultam a magyar közízlésről, be tudtam irányozni, hogy a nagy átlag milyen dallamokat, milyen jellegű zenéket szeret. Balázs Palinak, Máriónak csináltam lemezeket, amik nagy példányban, százezer, illetve kétszázötven-háromszázezer példányban mentek el. Ezeknek köszönhetően sikerült jó kapcsolatba kerülnöm a lemezkiadókkal is.

Az, hogy zeneileg nagyon sokrétű vagy, közismert, ezek a példák is jelzik. De mennyire más zenélni, illetve zenét csinálni, és menedzserként zenét eladni?

Egészen más mindegyik. Nekem nagyon nagy szerencsém van, hogy zenélek, nagyon szerencsém van, hogy kitanulhattam nagy magyar szakemberektől, hogyan működik a zenepiac, bár eredetileg ezeket nem akartam, csak zenélni. De aztán a zenélést követte a lemezek kiadása, menedzselése, majd a zenekarok, produkciók menedzselése, aztán már én találtam ki produkciókat, mindenféle dolgot elkezdtem csinálni, ami a zenéhez kapcsolódik, filmekbe csöppentem bele, marketingmenedzsmenttel foglalkoztam. Először itthon, később külföldön is. De ezek túlnyomó többségét csak azért kezdtem el, mert nem voltam elégedett azzal, amit mások csináltak, vagy ahogy mások csinálták. Ezért belevágtam, saját pénzemen, és néha saját káromon tanultam. A Magna Cum Laude például az egyik első általam menedzselt zenekar volt. Négy és fél évig, a Vidéki sanzon idején még én voltam a zenekar menedzsere. Ott nagyon sok mindent megtanultam, szakmai, emberi, üzleti szempontból.

Mennyire követed nyomon a gyulai zenészek, énekesek sorsát?

Természetesen figyelek rájuk. Sok gyulai meg is keres, aki onnan indult, vagy szeretne elindulni onnan. De nemcsak gulaiakon segítek, mások is megkeresnek, és akinek az időm, tudásom engedi, megpróbálok segíteni. Sok mindenkivel találkoztam, akik lehetnének sokkal magasabban, csak valamit az elején elszúrtak.

Cserháti Zsuzsát már említetted, kik azok, akik még a pályádon meghatározó szerepet töltöttek be?

A zenei élet bármely területén, függetlenül attól, hogy éppen mivel foglalkozom, mindig volt valaki, aki elindított. Például session zenészként rengeteget dolgoztam együtt Hevesi Tomival, ebből az időszakból épp úgy nagyon sokat tanultam, mint a TNT mellett eltöltött kilenc évből. Ott például megtanultam, hogy mi az igazi slágerüzem, milyenek a folyamatok, milyen az igazi popgépezet. Akkor nagyon-nagyon sok mindent megtapasztaltam, amit korábban nem. Nagyon hasznos időszaka volt az életemnek. A lemezgyártásról rengeteg dolgot az egykori Első Emeletes Kisszabó Gábortól, majd később Joós Istvántól tanultam meg. A tanuláson túl az is segített, hogy a legtöbb hazai kiadóval kapcsolatba kerültem. Igazság szerint mindenhol tanultam egy picit, mindenhol ragadt rám valami hasznos, és úgy érzem megértettem és átlátom, hogy milyen ez az igazi gépezet.

Így talán érthető és nem véletlen, hogy most is rengeteg a munkád.

Már néhány éve a tehetségkutatók világát éljük, melyek évről - évre újabb és újabb előadókat termelnek ki. Szerencsésnek érzem magam, hogy az ilyen jellegű TV műsorok gyártóinak, valamint a partnerkiadóknak rendszeresen eszébe jutok, ha új dalt szeretnének ezeknek az előadóknak. Az a legjobb abban, hogy ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatom, hogy egytől egyig motiválnak, inspirálnak, építkezem belőlük. Együtt tudunk felépíteni valamit, ezáltal együtt növünk fel a dalhoz.

Sok tehetségünk van, világsztárjaink nincsenek. Miért?

Ami miatt nincsenek világsztárjaink, ami miatt mindig sántikál egy picit a magyar produkció, az egy tipikus magyar probléma. Amikor lenne valami jó, valami új, azt valamiért a magyarok nem tudják elfogadni. Elfogadás és támogatás helyett inkább eltapossák azt, ami még csak csírája lehetne egy nagyszerű lehetőségnek. Sajnos valahogy az utóbbi időszakban rányomta a bélyegét az emberekre, szakmán belül a szerzőkre, az előadókra, a rádiókra és a rádióhallgatókra, és sajnos ilyenné vált a teljes magyar mentalitás.

De hát intrikák, gondolom, külföldön is vannak.

Igen, külföldön is, Ausztriától Los Angelesig azt tapasztalom, hogy mindenhol van könyöklés, hogy az új dolgokra mindig furcsán néznek, pláne, ha azzal az adott ember orra alól happolnak el egy munkát. De sehol a világon nem ütköznek akkora ellenállásba, mint itt nálunk Magyarországon. Itthon időnként olyat is felfedezek, hogy adott embereknek az a megnyugvás, ha a másik ember nem boldogul. Ez pedig már nem a könyökléssel járó emberi hozadék, hanem ez pusztán rosszindulat. Világszínvonalú produkciót létrehozni az egy nagyon összetett munka, rengeteg dolognak együtt kell lenni hozzá. Komoly szellemi, fizikai és anyagi munka, mindez a tökéletes helyen, időben és harmóniában. Magyarországon is vannak lehetőségek, nagyszerű szerzők, tökéletes előadók. Viszont a gátfutás sokkal nehezebb úgy, hogy cipelnünk kell ezt a nagy magyar súlyt, ami más hátán egyáltalán nincs ott.

Szóval akkor nincs valamiféle közép-európai elnyomottság?

Dehogy van. A környező országokból röpködnek ki a világsztárok, például Románia már a harmadik világsztárt termeli ki – Los Angelesben is szólnak román dalok –, de a lengyeleknek, a horvátoknak, az oroszoknak is van nemzetközileg is ismert előadójuk. Mert ők egymást segítik, egymást támogatják. Nálunk mindez épp fordítva működik. Sokan beszélnek arról, hogy jó lenne támogatni a tehetségeket, felkarolni őket – csak éppen fordítva vannak a dolgok. Ha nagy nehezen találni is egy-egy támogatót, aki mellé állna egy-egy tehetségnek, ezrek meg tízezrek indulnak el ellene. Innen még jó ideig nem fog kikerülni nemzetközileg elismert tehetség, csak akkor, ha leválik az országról, és önálló életét önálló karrierjét kezdi el építeni.

Nem lehet, hogy túl pesszimista vagy?

Nem. Nagyon sokszor szégyellem magam amiatt, hogy tudom azt, amit külföldön gondolnak rólunk, az mind igaz. És sajnálattal ugyan, de igazat adtam egy angol zenésztársamtól hallott, magyarokról alkotott mondásnak is, miszerint ha nincs ellenséged, szerezz magadnak egy magyar barátot.

A nagyvilágtól térjünk vissza a nagyon szűk otthonunkhoz: a rengeteg dolgod mellett Gyulára milyen gyakran tudsz hazajárni? Milyen a véleményed a városról, a térségről?

Elképesztő az, hogy mennyire elhanyagolták a térséget, hogy mennyire nehezen lehet hazajutni. Minél ritkábban jár haza az ember, annál durvábban érezhető az elszeparáltság. Autópályák épültek szerte az országban, de abban a régióban gyakorlatilag nem volt útfejlesztés. Mégis meggyőződésem, hogy a város a megyének a legnagyobb kincse volt és maradt. Messzemenőkig kiemelkedik Gyula abból az egyhangúságból, ami a megyére jellemző. Azok a fejlesztések, az a hangulat, ami otthon van, az a nagyszerű miliő igen ritkán érezhető máshol; nem tudom, hogyan tudta ezt elérni a város. Eddig is szerettem, de mostanában különösen érzem a nagyszerűségét. Sajnos ritkán jutok haza, egy-egy napot vagyok otthon, például karácsonykor végigrohanom a családot, szüleimet, nagyszüleimet, unokatestvéreimet.

Mi lehet annak az oka, hogy számos tehetséges embert indított útjára ez a város?

Gyulának van egy szellemisége, korábban is érezni lehetett, de ezek szerint most is jellemző. Egy olyan gondolkodásmód, ami valahogy öröklődik generációról generációra. Nekünk voltak példaképeink, akik generáltak bennünket annak idején, hogy foglalkozzunk magunkkal és a gondolatainkkal. Mindig voltak példaképek, akikre érdemes volt felnézni, mindig volt valami, ami adott egy kis erőt, amiben volt fantázia, egyediesség. Lehetett ez az EDÜ, vagy egy helyi fesztivál, vagy Kiss Jancsi és Ökrös Gergő, akik valamiért azt gondolták, teret engednek a zenekaroknak. Annak idején rengeteg olyan zenei stílus volt, ami nem volt annyira népszerű az országban, mégis valahogy Gyulán minden stílusból volt egy-egy magasabb színvonalú együttes. Erősen hiszem, hogy a szüleinktől örököltünk egy gondolkodásmódot, amit aztán akár majd a gyerekeinknek is tovább tudunk adni. Magamon érzem ezt: több mint százötven lemezt készítettem, több mint százharminc dalt ismerhetnek tőlem az emberek – ilyen mennyiségű inspirációt csak valahonnan mélyről lehet meríteni.

 ***

Előadók és zenészek, akikkel Szabó Zoltán együtt dolgozott, dolgozik:

Anti Fitness Club, BackIIBlack, Bálint Ádám, Bery, Csepregi Éva, Cserháti Zsuzsa, Dobrády Ákos, Fiesta, Galambos Dorina, Gyurcsík Tibor, Heincz Gabi, Hevesi Tamás, Hooligans, Johnny K. Palmer, Király L Norbi, Lola, Magna Cum Laude, Mark, Muri Enikő, R-Go, Szekeres Adrien, TNT, Tóth Gabi, Varga Viktor, Vastag Csaba, Vastag Tamás, V-tech, Zoltán Erika, Zséda.

Összes cikk - lent (max 996px)
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)