A gyulai izraelita temetőben minden év június végén egy maroknyi csoport hajt fejet a második világháború zsidó mártírjainak emléke előtt, és elhelyezi a gyász apró kavicsait az áldozatok nevét megörökítő emlékmű talapzatán. A holokauszt a huszadik század kataklizmáinak egyike volt, amely egy népcsoport teljes kiirtását tűzte ki célul.
1938-tól három törvény és számos megszorító rendelkezés lehetetlenítette el fokozatosan a származásuk alapján zsidónak minősített magyar állampolgárokat. 1944 áprilisában a megkülönböztető sárga csillag viselését rendelték el számukra, május elejétől gettókba hurcolták őket. A gettózás a deportálások előkészítését szolgálta.
„amikor megtudtuk, hogy a nagyváradiakat elvitték, még mindig abban a hiedelemben voltunk, hogy velünk ez nem történhet meg, mi itt az anyaországban vagyunk” – emlékezett vissza dr. Diósi Imréné Fodor Magdolna egy vele készített interjúban.
A helybeli zsidókat 1944. június 16-án szállították át a békéscsabai gyűjtőtáborba. Az elhurcolás előtt a rendőrség szigorú és könyörtelen motozást tartott. Elkobozták a gettóba kényszerített emberek utolsó értékeit: karikagyűrűket, karórákat, pénzeket, betétkönyveket, ékszereket, töltőtollakat, ceruzákat. Mindezeket a rendőrségen „bűnjeljegyzékbe” foglalták, majd átadták a korabeli pénzügyigazgatóságnak. Mindannyiukat megfosztották személyazonosságukat igazoló hivatalos okmányaiktól. Már nemcsak másodrendű állampolgárok voltak, hanem a nemzetből kitagadott hontalanok.
Békéscsabán még tíz napot töltöttek, embertelen körülmények között, majd június 26-án elindult a marhavagonokból álló szerelvény az elhurcoltak számára ismeretlen úti cél felé. Június 29-én az auschwitz–birkenaui rámpán Mengele doktor irányításával szortírozták őket, kit életre, kit halálra ítélve, egyetlen kézmozdulattal.
A gyulai zsidóság, valamint a kikeresztelkedés ellenére zsidó származásúnak minősítettek 75 százaléka elpusztult (az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a városnak 510 izraelita vallású lakosa volt, az összlakosság két százaléka, akik mindannyian magyar anyanyelvűnek vallották magukat, nemzetiségi hovátartozásukat tekintve pedig csupán 25-en jelentették ki, hogy ők zsidók). A deportáltak több mint 85, a munkaszolgálatra elhurcoltak 50 százaléka nem tért vissza. Az életben maradtak jó része, generációkra kiható lelki traumát hordozva, az ország más részén vagy határainkon túl keresett új otthont.
