Jó ideje már, hogy sokakkal egyetemben szélmalomharcom vívom a nemtörődömség és tuskóság felszámolásáért, ami egyes szolgáltatókat, elárusítóhelyeket, vendéglátókat – sorolhatnám még – jellemez. Sosem győzzük hangsúlyozni, bármely vállalkozás, ami azért küzd, hogy vásárlóit megtartsa, sőt szerezzen olyan kuncsaftot, aki hajlandó nála elkölteni a pénzt, ahhoz nem elég kilenckor megfordítani a zárva táblát. Nem elég könyökölni nyolc órát, ha munka van, nyöszörögve vonszolódni, beszólni a hozzánk betérőnek, és alig várni, hogy ötkor kívülről forduljon a zár. Most is egy gyöngyszemmel gazdagodott a gyűjteményem. Szakboltban vásárolt, egyéves napszemüvegem adta meg magát a napokban. Na nem a bolt hibázott, a strandon a törölközőre helyezett szemcsibe akadt bele a lába egy vízbe futó fiúkának. A meggondolatlan tárolás eredménye egy lefittyenő szemüvegszár lett. Hétfőn reggel szakértő kezekbe adva márkás tárgyamat, gyors hárító fejcsóválást kapok. – Nincs garancia, mert erre ráültek, arra meg ugye nem jár – hadarják. Mondtam én, hogy nem ráültek, hanem ráléptek, nem is követelni jöttem, csak „légyszi”, oldjuk meg valahogy a problémát, mondjuk az elvesztett szemüvegcsavar pótlásával, netalántán egy jó tanáccsal. Csavart ugyan nem kaptam, de az okos tanács, amivel gazdagabb lettem, frenetikus erővel hatott. Már megérte aznap felkelni. Ahogy az okos eladónak sikerült felmérnie a problémát és megoldást nyújtania, az lenyűgözött. Az „akkor, mit szól hozzá?” kérdésre csípőből megadta az okos választ. Nem kell rálépni!
Okostanács-megköszönés, elköszönés, boltból kibotorkálás, okosság-feldolgozás és megállapítás: ez a nő már tutira elszámolt végtelenig. Kétszer is.
